Az ég óvjon mindenkit, ha bekapcsol és működésbe lép a kismama-agy! Mert biztosan működésbe lép, pedig én határozottan állítottam, engem ez a veszély nem fenyegethet. Azt mondják, a hormonok hatására a várandósok elkezdenek észrevétlenül egyre kevésbé koncentrálni a számukra addig nagyon fontosnak tűnő dolgokra, és mintha a felfogóképességük is egyre gyengülne. Mindezt azért, hogy teret nyerhessenek az anyasággal és annak metamorfózisával foglalkozó gondolatok, és elkezdjünk szép lassan befelé figyelni, segítve ezzel a bennünk fejlődő, kicsi élet fejlődését és a saját anyává válásunkat.
A tünetek alapján, úgy tűnik, ebben is mintapéldánynak számítok. Az első árulkodó jel az volt, amikor a minap majdnem balesetet okoztam, pedig olyan büszke vagyok magamra, mert az elmúlt majdnem egy évben, amióta vezetek, nagyon körültekintő sofőr voltam. A férjemnek, Gyurinak van egy mondása, amivel akkor szokott piszkálni, amikor én vezetek, és ő is mellettem ül – ez viszonylag ritka, mert utálom, hogy érzem, ahogy figyel, egyedül sokkal magabiztosabb vagyok, naná… Szóval, ezt szokta mondogatni: „Mi van, kicsikém, nem bízol a tükörben? Miért forgatod a fejed?”
| Ha követni szeretnéd Mariann pocakprojektjét, vele örülnél, sírnál, és jól megbeszélnéd követőivel a történéseket, akkor itt, a rendszeresen frissülő exkluzív kismamanaplójában megteheted! |
Oké, tök jogosan, mert tényleg nem szoktam nagyon megbízni a tükörben, és egyébként az oktatóm is azt tanította, inkább vessek oldalra is egy pillantást, biztos, ami biztos, a holttér miatt. Ámde az ostoba asszony, amilyen jómagam is vagyok, meg akarja mutatni a férjének, hogy milyen rutinos, laza vezető, mintegy ezzel is alátámasztva, hogy felelősségteljes, érett anya válik belőle – még akkor is, ha az ura épp nincs a közelben. Ezért amikor a kocsisor, amelyben haladtam, egy dugóba torkollott, kitettem az indexet, belenéztem az oldalsó tükörbe, láttam, ahogy eltűnik benne egy közeledő, fekete kis autó, gondoltam, el is ment mellettem. Hogy hihettem ezt?! Ez már a kismama-agy!
Úgyhogy hirtelen kikanyarodtam – volna, amikor megjelent közvetlenül mellettem az egyetlen pillanattal korábban a tükörben fel-, majd eltűnő autó. Duda, fék, és a szégyentől csorgó izzadságcsepp a halántékomon. Gyorsan utánamentem, mellégurultam a pirosnál, és elnézést kértem, amiért ennyire szőke voltam. Mérhetetlen hálát éreztem, amiért olyan kedvesen reagált, semmi baj, mutogatta. Persze, egy másik szőke nő volt… Elmeséltem a férjemnek. Azt javasolta, ezentúl is mindig nézzek inkább oldalra. Mondhatta volna előbb is!
A gyereket is címkézzük fel?!
Már ebből is éreztem, hogy az utóbbi napokban a koncentrációs készségem durván lecsökkent. De folytatódott a bénázási szériám: elindultunk a családhoz, Pilisvörösvárra, hogy megmutassuk a nyaralás képeit és a bébiről készült DVD-t, amit a 13. heti vizsgálaton készített az orvos. Természetesen csak a lemez maradt otthon – ez viszont csupán három utcával később tűnt fel… ÁÁáááá! Gyuri megjegyezte, hogy írjuk majd fel a lakás különböző pontjaira, hogy van egy gyerekünk, és hogy épp hol található, mert tuti, hogy őt is el fogjuk felejteni.
Az a helyzet, hogy a koncentráció csökkenésével fordítottan arányosan nőtt a dühöngési készségem, és valahogy a poénvevő készülékem is kikapcsolt erre a pár napra, úgyhogy ebből vita, és a részemről némi sértődés lett. Szegény drága uram, nem értette, most mi történik, hol van az ő vicces asszonykája – hát, én is szeretném tudni… Meg azt is, hogy később ez ugye visszaáll majd? Nyugtassatok meg, kérlek, hogy ahogy megvan a baba, kikapcsol majd a kismama-agy!
És még mindig tudtam fokozni a dolgot: Vörösvárról visszafelé rádöbbentem, hogy a szüleim házában hagytam azt a két melltartót, amelyekért szintén fontos volt kimennünk. Ezeket ugyanis a nővéremmel vettük, csak véletlenül nála felejtettem őket. Ma reggel pedig a (már két mérettel nagyobb, hogy jó bő legyen) fekete nadrágomat nem találtam sehol. Végül meglett, két napja hevert a kicsi kocsim csomagtartójában. Hívtam Gyurit, hogy sértődésnek a részemről többé helye nincs, és írjuk majd rá a gyerekre a nevét, a címét, és hogy kik azok a hülye szülők, akik lépten-nyomon elhagyják szegény szívecskémet!
Ezzel kívánok minden kismamának kitartást, és ajánlom figyelmükbe a határidőnaplót. A cetliket felejtsétek el, tapasztalatból mondom, higgyétek el, mindig elvesznek.
A pocakos kalandok persze itt nem értek véget, itt folytatódnak…
