Peller Mariannt próbára teszi a babája

A minap lajstromba vettem, mi mindenben változott az ízlésem az elmúlt két hétben:
– Azt, hogy mikor és mit eszem, kizárólag a hányingerem határozza meg, ahogy azt is, hogy mennyit. Bizony, sokszor két-három falat után enyhül a hányinger – ez maga a csoda! Aztán még két-három falat, és érzem, a gyomrom bezárt, sőt könyörög, hogy hagyjam abba! Ezután nagy nehezen megkezdi az emésztést, amitől ismét rosszul leszek, ha nem még rosszabbul. Ez egy átkozott ördögi kör…
– Előfordult olyan is, hogy vettem magamnak húsos tésztát a menzán. Leültünk enni, és én az első falat után éreztem, hogy ez nem fog menni, mert kiéreztem a konzerv darált hús mellékízét. Letuszkoltam az egyharmadát, hogy a drága uram ne gondolja, hogy egy finnyás kis muflon vagyok. De nem bírtam tovább, szóltam, hogy nem tudom megenni, és hogy ne várjon meg, de visszaállok a sorba, és veszek valami mást. Végül rutinosan háromféle ételt kértem, mindenből épp csak egy kis tálkányit, mert nem tudtam eldönteni, mi lesz az, ami le is csúszik majd.

Röviden és tömören, úgy érzem, semmi sincs, amiről én hozhatok döntést: nem én döntöm el, hogy mikor és mit eszem, mit iszom, mikor és mennyit alszom, mit csinálhatok. Egyszerűen úgy érzem, vendég vagyok a saját testemben, és ez különösen nyomasztó érzés az elején. Az önzés és az egó legyűrésének első, és igen durva leckéje. És attól tartok, ez még mind semmi.

Hullámvasút

A hetedik hét valóssággal berobbant az életembe: nincs rá szó, milyen mélységeket járok meg kiszámíthatatlanul, egyik napról a másikra. Már odáig jutottam, hogy a születendő picitől kértem segítséget, hogy jobban legyek. Munka után lefeküdtem, hátha elalszom. Estig semmi nem változott. Akárhányszor magamhoz tértem, újra és újra őrületes hányinger gyötört. Leküzdhetetlen. A Drágám írt, hogy beugrana a legjobb barátjához. Menj, kicsikém, maradj minél tovább…! – komolyan gondoltam. Azt hiszem, viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy nő ilyet mond a párjának. Ez olyan állapot, hogy magammal sem vagyok szívesen együtt. Elérkezett a pillanat, hát legyen, használjuk azt a nyomorult kúpot, amit a doki ajánlott. Ez az, működik, egy órával később már újra észleltem a külvilágot. Gyurikám is megérkezett. Próbált hozzám beszélni, de a cucc egyéb hatása az, hogy elbágyaszt. Így aludtam el tegnap pontban este 9-kor. Istenem, újra kisgyerek vagyok!

Mégis, hogyan tetszhetek így neki?!

Mindezen bennem lezajló változások mellett a küllememmel sem vagyok éppen kibékülve. Már írtam az elején, hogy a szememet karikák csúfítják, az arc- és dekoltázsbőrömet pedig pattanástenger. Ha csak tehetem, alszom. És hízásra icipicit hajlamos menyecske lévén máris felszaladt egy kiló, ami nem is tudom, hogy lehetséges, miután alig bírok enni… Mindezek ellenére az én édes férjem állítja, gyönyörű szép vagyok, már-már szebb, mint valaha, és ezt minden nap el is mondja.
De be kell vallanom, összességében soha nem láttam magam mosottabb szarnak, mint ebben a “csodálatos és felemelő” időszakban. Ezért megkértem az én édes férjemet, Györgyöt, hogy ugyan, írja már le ide, mi a fenét lát szépnek rajtam?! Íme:

Drága Szerelmem! Némi elfogultsággal, engedd meg, hogy azt mondjam: a gyermekünket hordod magadban, így nem tudsz olyan csúnya lenni, hogy ne legyél gyönyörű szép a szememben! Ráadásul tényleg szép vagy! Amikor Te vacakul vagy, akkor én egy elesett nőt látok, aki ráadásul a feleségem, azonnal ösztönösen a védelmedre kelek. Ilyen picire soha nem láttalak összekucorodni. És akinek mellesleg kettővel nőtt a mellbősége két hét alatt, más ezért egy vagyont fizet, de nem, mi tálcán kapjuk a természettől! A legnagyobb ostrom alatt is nőnek látlak, és a legnagyobb ostromban mindent meg is teszel azért, hogy annak lássalak! Imádlak, ezért is! Anyaként a lelked szépül meg, és rajta keresztül mindened még szebb lesz. Szeretlek!  

Azt hiszem, most tartok egy rövid szünet, és felitatom a könnyeimet…

Oszlik a rózsaszín köd

A nyolcadik hét tanulsága: egyáltalán nem mindegy, mit hány ki az ember! Merthogy újabb “gyönyörrel” bővült várandósságom eddig is változatos tárháza. Reggel felkeltem, egész jól vagyok! Atyám, köszönöm, olyan rég volt már ilyen! Készülődés közben bekaptam pár szem édes szőlőt, belekortyoltam a mézes zöld teámba. Óó, itt valami nem stimmel! Ez meg mi a …?!? – bizony, stratégiát váltott a szervezetem: vége az állandó, elviselhetetlen hányingernek, juhuhuhuuu, helyette viszont jöhet a róka-móka, vezettem hát a porcelánbuszt…, mint a lakodalmas kutya, és még néhány hányásszinonima jöhetne. Most kell figyelmeztetnem azokat, akik bevették azt, amivel évszázadok óta kábítanak bennünket, hogy ez a veszély csupán reggelente akadályoz meg bennünket abban, hogy a szokásos módon készüljünk, és tegyük a dolgunkat – nem, ez egy kicsit sincs így! Biztos vannak olyan mintavárandósok, akiket tényleg csak reggel gyötör a rókázhatnék, sokan vagyunk azonban olyanok is, akik egész nap, bármikor rohanhatnak a fürdőbe, és görnyedhetnek a fajansz fölött, könnyező szemekkel. – Ha megengedtek egy tapasztalaton alapuló jó tanácsot, fontos lehet: egyáltalán nem mindegy, mit hánysz ki! Esküszöm, megkönnyíti a dolgok útját kifelé, ha könnyebb ételeket erőltetsz magadba előtte, főként gyümölcsöt. A tejet, a joghurtot és minden más tejterméket felejtsd el, nincs annál rosszabb, mint amikor ezek kívánkoznak vissza…
Minden szörnyűség ellenére el kell ismernem, hogy utána többnyire megkönnyebbül az ember.

Az újabb mélypontot a hányással töltött harmadik napon sikerült elérnem. Délután fél öt körül el akartunk menni Gyurival bevásárolni. Na persze a földszintről fordultam vissza, futó léptekkel. Bevágódtam a fürdőbe, és szórtam az áldást. Csakhogy ezúttal nem lettem jobban. Erre kifakadtam, és elkezdem veszekedni a Teremtővel, hogy magyarázza meg, ennek mégis mi értelme van!? Már hangosan zokogtam, amikor Gyuri végre hazatért és benyitott. De ahelyett, hogy megsimogatta volna csüggedő fejemet, azt mondta, hagyjam abba a felesleges hisztit. Hogy csak felhúzom és belelovalom magam, pedig nincs semmi értelme, mert ettől nem leszek jobban. Közöltem vele, hogy na, ez most nem talált, és lehet, hogy látszólag megnyugodtam, de valójában azért hagytam abba a sírást, mert megorroltam rá, és most egyáltalán nem találom szimpatikusnak – vicces, de tényleg ezeket a szavakat használtam. Nem is értem, hogy tudtam ennyire disztingválni… Egyébként elérte a célját! Morcogtam ugyan, de lehűtött.
Újabb orvosi vizsgálat következett a dokimnál. Már az orvoshoz vezető úton azon poénkodtunk az én Szerelmemmel, hogy mi lenne a leghatásosabb fenyegetés, amivel elérhetnénk, hogy a doki segítsen a gyötrő, szűnni-nem-akaró rosszullétemen.

Még a doki sem sajnál

Megvizsgált, majd izzította az ultrahangot. Láttuk a pici, 11,3 mm-es, lüktető testecskéjét. Úristen, a természet ijesztően fantasztikus! És ez belőlünk lett! Jaj, elnézést, Ő! A doki megdicsért, azt mondta, sokat nőtt a pici. Panaszok? Csak a múlni nem akaró hányinger, napi többszöri róka-móka és aluszékonyság, doktor úr, csináljon valamit! Újat nem tudok mondani, magnézium, B₆-vitamin és magzatvédő. Igyon sokat, egyen sokszor keveset. Kösz, nem is tudnék máshogy… Fogytam másfél kilót. Ó, majd visszajön: a 10-12 kilós hízás teljesen átlagos. És megfelelő, mert ez az, ami le is megy a szüléssel, a többi marad. Jahahajjj, muszáj előre ráparáztatnia?! Majd igyekszem! Jól van, még kb. egy hónap, és elmúlik a rossz közérzet. De tényleg múljon is el, doktor úr, mert nem tudom, mit csinálok! Jó, hát előfordulhat bizonyos esetekben, hogy az egész várandósságot végigkíséri… Na, neeeee, nem lesz ilyen!!! Nekem el fog múlni! Nézze, ha nagyon sokat hányna, bejön a kórházba, és infúzióra kötjük. Ööö, nem, köszönöm, tulajdonképpen jól vagyok…

A liftben megcsókolt a férjem: olyan büszke vagyok rád! Rááám, miért? Mert nevelgeted, ott növeszted bent a csemeténket, olyan ügyes vagy! Jesszusom, még soha életemben nem kaptam ennél indokolatlanabb elismerést, de jólesett, nagyon.

Olvass tovább, a babavárás még csak most kezdődött!