“Mostantól valaki másé lesz a főszerep”

“Már az esküvőnk napján, február végén eldöntöttük, hogy itt az idő. Igen, nem túl korai, és tulajdonképpen már fél éve megfogalmazódott bennünk: jó lenne családdá válni, gyereket szeretnénk. Gyuri valójában már az első hivatalos randinkon közölte, hogy ha véletlenül teherbe esnék, akkor ő lenne a legboldogabb férfi a világon, és természetesen megtartanánk a babát. Én akkor még megijedtem, nem éreztem, hogy eljött volna az ideje. De rettentő biztonságérzetet adott, hogy ez a pasi komolyan gondol engem, minket, és nem egy őrült.

Bíztunk benne, hogy mindent jól csinálunk, vagyis hatékonyak leszünk, mert utánanéztem, hogyan tudjuk a legjobban időzíteni a “dolgokat”, ezért izgatottan vártuk, mit hoz az első hónap vége. Gyakorlatilag bármilyen pózban, bárhol, bármikor el tudtam volna aludni, folyamatosan éhes voltam, különböző ízeket kívántam, a melleim a duplájukra nőttek, a menstruációm pedig 4. napja késett – azt gondoltam, amit minden nő gondolna: babát várok! Már bele is éltem magam. De nem így lett.

A következő hónapban kezdett meginogni a hitem, hogy mi különlegesek vagyunk, és gyakorlatilag az első érintéstől megfogan a közös gyerekünk, mert mi egymásnak vagyunk teremtve. Az, hogy csak végletekben vagyok képes gondolkodni, nem is kifejezés… Ha eltervezek valamit, annak pontosan úgy kell történnie, ahogyan azt én szeretném. Csakhogy ezt most nem tudtam befolyásolni. De Gyuri zseniálisan higgadtan kezelte a helyzetet, ölelgetett, nyugtatgatott, és visszaadta a hitemet – többek között ezért a képességéért mentem hozzá feleségül. Sebaj, újra próbálkozunk, van időnk.

Babát gyártani úgy, hogy nem gyártunk

Megint eltelt egy hónap. Ugyanezeket a tüneteket produkáltam, kezdtem elhinni, hogy most már tényleg sikerült, még az előzőnél is jobban beleéltem magam. Megint késett, ezúttal két napot. Újabb teszt következett. Negatív. Két nap múlva ismételtem. Megint negatív. Most már pityeregtem, belegondoltam, mi lesz, ha mégsem jön össze egykettőre? Kár lenne tagadni, máris elkeseredtem. Jó, hát engedjük el ezt a görcsös gyereket akarást! Esküszöm, a Hatha-jóga segített. Kitakarítottam az agyam és a lelkem. Na, akkor próbáljunk meg úgy babát gyártani, hogy nem is gyártunk babát…

Eltelt egy újabb hónap. Az edzőteremben, a futópadon majdnem zokogásban törtem ki, egy szerintem gyönyörű dallamra. Ez amúgy nem lenne gyanús, mert képes vagyok bármelyik pillanatban akár csak a képzeletem, a gondolataim hatására meghatódni… Mariana-árkok a szemem alatt, az arcbőröm úgy nézett ki, mintha egy sörétes puskával sminkeltek volna ki. Nem is tudom, volt-e valaha ennyi pattanásom, talán kamaszkoromban se!

Elutaztunk egy túraautó-futamra, amit végigaludtam, és farkaséhség gyötört. Hazaérve megállapítottam: két napja késik. Pisiljünk a tesztre? Pisiljünk, persze! Essünk túl az újabb csalódáson… – gondoltam. Jött a művelet, félretettem a tesztet, tettem-vettem, pakoltam. Két perc után rápillantottam, és mintha egy halvány csíkocska jelent volna meg a T betű mellett, majd szépen lassan erősödött. Ugrott egyet a gyomrom. Elindultam a háló felé, megálltam az ajtóban, és nem tudtam megszólalni, csak vigyorogtam. Gyuri felnézett a laptopjából. Mi az? Gyanakvó mosolyra húzódott a szája. Mi vaan? Hááát…! Mutasd! Hát igen, kicsikém, ez már konkrét! ÚÚÚúrisssteeeen!!!!! Sikerüüüült!!!!!!! Összehoztunk egy kisbabát!!!

Úgy képzeltem, hogy amikor majd megtudom, hogy itt van bennem a kettőnk esszenciája, egy új élet, a mi babácskánk, aki belőlünk van, akkor majd a fellegek közt fogok röpködni. Ehelyett összekuszálódtak a gondolataim, azon gondolkodtam, hogy mostantól semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Hogy az életünkben valaki másé lesz a főszerep, hogy az önzőségemet le kell vetkőznöm. És nemcsak nekem, de elsősorban és leginkább nekem, hiszen én nem bulizhatok majd jó darabig, az én testem fog rettentő látványosan megváltozni – amúgy is olyan nehéz folyton tartani egy bizonyos súlyt, mert alapvetően hízékony vagyok. Le kell tojnom, hogy a szénhidrát hizlal, ha csak ránézek, mert a kicsi fejlődéséhez elengedhetetlen. És mi lesz, amikor majd hosszú hónapokig be leszek zárva a négy fal közé, a baba gyakorlatilag a mellemre lesz kötve, hiába van apukája is, neki el kell mennie dolgozni; apropó, mi lesz a munkáimmal, és utána lesz-e lehetőségem újra dolgozni? Vagy mi lesz a szexuális életünkkel, lesz-e erőm és kedvem hozzá, vagy a hormonok teljesen kifordítanak-e majd önmagamból, és így tovább, és így tovább… Teljes káosz.

Meg sem érdemlem?

Nem értettem, miért kell ilyen szörnyűségekkel gyötörnöm magam, és leírhatatlan lelkiismeret-furdalásom támadt. Meg sem érdemlem ezt a csodát, amit ajándékba kaptam/-tunk. Este megosztottam a félelmeim kisebb hányadát Gyurival. Sikerült szegényt elbizonytalanítanom, azt kérdezgette, ugye én is akartam ezt a babát? Persze hogy akartam, egy hónapja még zokogtam a negatív teszt felett!

Akkor mégis mi a fene van velem? Végül utánaolvastam, és kiderült, hogy ezt az érzelmi hullámvasutat is a hormonok okozzák, és a nők nem kis hányada szenved tőle a várandóssága első napjaiban, amikor robbanásszerűen megnő a hormonszintünk. Hogy mégis hogyan sikerült végül megnyugtatnia a férjemnek, és lendültünk túl ezen, azt a blogban ezentúl megtaláljátok…”