Először is, megpróbálhatjuk a mi szemünkben “rendetlenkedésre” fordított energiákat más irányba terelni és elmondani, hogyan lehetne a segítségünkre. A gyerekek szeretnek részt venni a szüleik tevékenységében, találjunk hát módot arra, hogy bevonjuk őket. Ha bevásárolni megyünk, bízhatunk rá feladatot, otthon is részt vehet az általunk elfogadhatónak talált tevékenységekben.
Mindkét gyerkőcöm 2 évesen már nagy ügyességgel segített kipakolni a mosogatógépből, és mindannyian élveztük a közös munkát. Ha valami nem tetszik abban, amit vagy ahogyan tesznek, elmondhatjuk nekik. Számukra segítség, ha tudtukra adjuk, mi az, ami miatt most épp dühösek vagyunk, vagy mi az, ami megdöbbentett vagy csodálkozásra késztetett bennünket, ha abban nincs utalás a gyerek jellemére.
“Nagyon zavar, ha…” “Rossz érzés nekem, ha azt látom, hallom…” Mondjuk el, mit várunk tőle. Ahogy a felnőttek, a gyerekek sem gondolatolvasók. Van, amikor úgy gondoljuk, hogy igazán tudhatnák, de az a helyzet, hogy nem tudják. Vagy legutóbb nem figyeltek. Mondjuk el, és tegyük egyértelművé, mit várunk. “Amikor vásárolni megyünk, azt szeretném, ha segítenél tolni a kosarat, így mindig tudom, hogy hol talállak, és a többi vásárolót sem akadályozzuk.” (Ezzel még információt is adunk neki.)
Hagyd dönteni!
A választási lehetőség nagy kedvenc. Amikor 
megmondják, mit csináljunk, vagy mit kellene csinálnunk, néha még felnőttként is előjön a “csakazértis” érzése. Ha hagyunk lehetőséget, hogy maga hozhasson meg bizonyos, a saját életét érintő döntéseket, segítünk neki és magunknak is, valamint csökkentjük a viták gyakoriságát.
A büntetés lehetőségét is kínáló helyzetekben, ha felvázoljuk előtte, egyik vagy másik magatartása hová vezet, gyorsan be tudja látni, hogy miből mi következik, és el tudja dönteni, melyik úton indul el. Erre jó példa, amikor valamilyen elvárásunkat fejezzük ki: “Itt a kakaód. Választhatsz: vigyázol, hogy ezúttal ne boruljon ki, vagy segítesz feltörölni, ha kiborul. Te döntöd el.”
Amikor már a cselekedet túlsó végén vagyunk, és nem tudjuk elkerülni a következményt, hiszen ott állunk előtte – például eltört egy váza -, segítsünk mindkettőnknek azzal, hogy megmutatjuk, hogyan tudná jóvátenni. “Ha már össze nem tudjuk ragasztani, gyorsan tüntessük el a szilánkokat, nehogy valaki megsérüljön! A mosogató alatti szekrényben találsz seprűt és lapátot.”
Ha semmi nem segít…
Előfordul, hogy minden eddigi elemet kipróbáltunk, de úgy érezzük, semmi hatása. Nos, ekkor mi legyen? A fenyegetőzés nem segít. Érdemes olyan következményt említeni, ami valóban bekövetkezik. A választási lehetőséget kínáló részből következik, hogy a gyerkőc választ, nekünk pedig alkalmazkodnunk kell ehhez. Ha felvázoltuk, mi az, amit választhat, és ő döntött, nekünk is érdemes ragaszkodnunk a jelzett következményhez, mert így nyer értelmet mindaz, amit mondtunk.
Így például ha a kakaó ismét kiborul, érdemes emlékeztetni arra, amit ő maga választott. Nagy valószínűséggel nem lesz elragadtatva, mivel azonban ő maga hozta a döntést, ebben az esetben megtapasztalja annak következményeit. Legközelebb figyelni fog, hogy ne borítsa fel, vagy tudni fogja, mi a megoldás a helyzetre. Ehhez azonban szükséges, hogy ne változtassunk a felvázolt lehetőségeken.
Másik példa lehet, amikor hiába próbálunk megoldást találni a bevásárlásnál a szabályok betartására, és tényleg úgy érezzük, hogy ezt még egyszer nem szeretnénk így végigcsinálni. Ne fenyegetőzzünk, hogy legközelebb nem jön majd velünk, a következő alkalommal valóban nélküle menjünk. Ha azt szeretnénk, hogy a szavainknak legyen hatása, úgy válogassuk meg őket, hogy ne legyen puszta fenyegetés, amiről úgyis tudja, hogy nem fogjuk megtenni. Csak olyan lehetőségeket adjunk a számára, amelyek közül választhat, amelyek számunkra is elfogadhatóak – rosszul veszi ki magát, ha utána elkezdünk alkudozni.
Tetszik a cikk? Olvass még több érdekes és hasznos dologról a babaszoba.hu oldalon! |
A szülő nem robot
A legfontosabb azonban csak most következik. Ha tudjuk, hogy a büntetés nem működik, és azon vagyunk, hogy elkerüljük, az már fél siker. Ne akarjunk tökéletesek lenni, nem vagyunk robotok, akik át tudják programozni magukat, és egy adott időponttól kezdve a megfelelő módban működnek. Nekünk is lehetnek jobb és rosszabb napjaink, mint bárki másnak.
Ha elnézzük a gyerekünknek, hogy sokadik figyelmeztetésünk ellenére is megtesz valamit, nézzük el magunknak is, ha nem vagyunk mindig az általunk elképzelt “tökéletes szülők”. Ismerjük az utat, ha le is tévedünk róla, visszatalálunk. Megérdemeljük önmagunktól is a feloldozást, ha tehetetlenségünkben, rémületünkben vagy dühünkben olyat mondunk, amit később megbánunk. Innen is van út tovább. Hiszen kitől tanulnak meg bocsánatot kérni, és beismerni a tévedést vagy a hibát, ha nem tőlünk?
