Vannak, akik felháborítónak tartják, hogy nem mindenkinek felel meg a jóisten vagy az állam bácsi által kevert sorskártya, és képesek trükközni csak azért, hogy a gyerekük egy általuk jobbnak tartott óvodába járhasson (vagyis „falból” bejelentkeznek mondjuk egy ismerőshöz, hogy lakcím szerint, papíron az adott körzetbe tartozzanak).
Nyilván az ezen dühöngő szülőket nem ugyanaz motiválja, hiszen vannak, akiket csak elvi okokból zavar, hogy a rózsadombi csemetéjükkel egy asztalhoz ül egy olyan gyerek, akinek szerintük semmi keresnivalója a Duna innenső oldalán, és persze vannak azok, akiknek a gyereke éppen a szabályokat kijátszók miatt nem jutott be a körzetes intézménybe. Utóbbiak táborát erősíti Erika:
„Nem tudom elmondani, mit éreztem, mikor a gyerekem nevét az elutasítottak között találtam. Mivel az óvodák szervezeti összevonása óta majdnem mindenütt vannak tagóvodák, így szerencsére kaptunk másik helyet, de míg a körzetes – és kiváló hírű! – óvodánk a szomszédban van, most járhatunk a két kilométerre lévő, sokkal kevésbé felszereltebb, szocreál kinézetű oviba.
A legdühítőbb az volt, amikor teljesen véletlenül egy másik óvoda ajtaján megláttam kiírva hat nevet. Hat gyerek nevét, akit a saját körzetükből a mi körzetes óvodánkba irányítottak át. Oda, ahová már az én gyerekemnek sem maradt hely. Mindenki tudhatja, hogy ez mit jelent: valakiknek jó ismerősei voltak, jó helyen.”
De legalább ugyanennyien vannak a maguk is kiskapuzók, akik szerint azt a szülőt kellene büntetni, aki nem követ el mindent, hogy a gyermeke a legjobb intézménybe járhasson már a kezdetektől. Ez a típusú szülő egyáltalán nem hátrál meg, szinte bármire képes, csak hogy a gyereke neve felkerüljön a kiszemelt listára. Persze nem mindenki bírja jól a trükközést, erről mesélt nekünk Marcsi:
„Miközben a csapból is az folyt, hogy óvónénit kell választani, nem óvodát, a településen, ahol akkor laktunk, éppen 600-700 gyerek nem fért be az oviba évente (agglomerációs város).
Így az az igényem, hogy szeretném az óvónőket megismerni, nem talált túl jó fogadtatásra. Nagyjából gyerekgyárként működtek, s nem titkolták: tegyem össze a két kezem, ha felvesznek, és felejtsem el a további igényeimet.
Mint utóbb kiderült, végül felvették a fiamat az irgalmatlan túljelentkezés és a protekció hiánya ellenére, de én akkorra már eldöntöttem, hogy ilyen körülmények között nem tudom jó szívvel beadni a körzetesbe. Nyakamba vettem a környéket, és sorra látogattam az óvodákat, szimpatikus óvónő után kutatva, pontos kimutatást vezetve az előnyökről-hátrányokról, s végül megtaláltam az igazit: két szimpatikus óvónő, kellemes környezet. Ismerősök addigra már finoman érdeklődtek, hogy mégis milyen speciális ovit keresek, hogy ennyire nem találom a megfelelőt, pedig valójában ennyi volt az igényem, hogy legyenek kedvesek az óvónők – nem kiégettek, gyerekpásztorok, ennyi.
Ezt nem találtam sokáig.
És itt jött a feladat, hogy oké, megvan az ovi, de egy másik településen, s ha nem ott lakunk, akkor esélyünk sincs. Így elkezdtem ismerősök után kutatni: találtam is egy barátot, akinek a testvére pont abban a városban lakott. Jó fej volt, egy bejelentőlapot kellett kitölteni, aláírta, bevittem, és máris kész volt az új lakcímkártyánk.
Ezen a ponton gondolkodtam el, hogy mindazt, amin eddig pörögtem, a gyerek óvodájáért teszem, és mi minden vár még rám, míg felnő. Nem volt jó érzés csalni, hazudni, trükközni. De a legnagyobb motivációt a fiam bölcsije jelentette, ahol kifogtunk egy olyan gondozónőt, aki megkeserítette az életünket, és a végén inkább kivettük onnan a gyereket. Ebbe nem akartam még egyszer belefutni.”
