Nehéz megvalósítani, de még ezeket az élményeket is ki kellene használni, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsünk. Arról már volt szerencsém mesélni, hogy a baba anyatejes táplálása korántsem olyan magától értetődő és egyszerű feladat. Most viszont újabb vízválasztóhoz érkeztünk, Kornél és én. Pontosabban: elválasztáshoz. Bizony, eljött az idő, pedig még csak egyéves és egy hónapos volt a picikém!
Amíg csak lehet
Miután hellyel-közzel belerázódtunk a szoptatásba, elhatároztam, hogy addig fogom így táplálni Kornélt, amíg csak lehet. (Azért hellyel-közzel, mert sosem volt számára elég a tejem, egy-egy étkezést mindig tápszerrel kellett pótolnom.) Úgy képzeltem, hogy vagy a testem mondja majd végül, hogy elég, vagy ő maga hozza meg a döntést, és válik le rólam fizikálisan, végleg. Még mielőtt betöltötte volna az egyéves kort, éreztem, hogy megint valami komolyabb változás van készülőben. Hirtelen megnőtt az étvágya, és mintha a szoptatások időtartama egyre csökkent volna.
Hát jó, gondoltam, akkor hagyjuk el a reggeli szeánszunkat, mégis csak az esti a meghittebb, közvetlen, elalvás előtt. Csináltam hát egy próbanapot. Soha nem gondoltam volna, hogy én, aki gondolatban már a hatodik hónapnál alig vártam, hogy kevesebbet kelljen szoptatni, és hogy egyszer csak véget érjen ez a testi szolgálat, valahogy nem találtam a helyemet egész délelőtt. Cumisüvegből megkapta persze a tápszerét, így Kornélon semmi különöset nem tapasztaltam. Legalábbis az első napon. Jöjjön hát a második nap!
Ahogy a karomban tartottam a kisfiamat, és cumiztattam, összefacsarodott a szívem. Hát tényleg ennyi? Ilyen egyszerű lenne? Tényleg nincs már szüksége rám, a kis összebújásunkra – legalábbis reggelente? Most örülnöm kéne, hogy ilyen zökkenőmentesen megy a dolog! Mi a baj velem? Kornél pedig kicsit talán feszültebbnek tűnt, de az is lehet, hogy a saját érzéseimet vetítettem ki a babámra.
A harmadik reggelen azonban eltörött Kornélnál a mécses, és a szokásos ringatás, suttogás, halk éneklés sem tudta megnyugtatni. Akkor már világos volt számomra, hogy még nem áll készen. Még mindig szüksége van a fizikai kontaktus erre az egyedülállóan szoros fajtájára.
Bekapcsoltak az ösztönök
És megkönnyebbültem! (Nem csak azért, mert a melleim az el nem fogyasztott anyatejtől jobban feszültek.) Azt hiszem, ezt nem is lehet észérvekkel megmagyarázni. Itt most bekapcsoltak az ösztönök mindkettőnknél. Hihetetlen, de még jobban megbecsültem ezt az ajándékba kapott, szoptatással járó időszakot. Cserébe azonban szép fokozatosan, egyik esti altatásról a másikra egyre kevesebbet szopizott, míg végül tíz másodpercre rövidült az altató szoptatás. Aztán egyik este egyszerűen sehogy sem sikerült rávennem. Elérkezett hát az utolsó vacsora – anyától. Mindez körülbelül két hét alatt lezajlott, de további két hétig még megmaradt a reggeli, pokrócba burkolós, összebújós, közben összemosolygós szertartásunk. Kornél irányított, és szavak nélkül is tökéletesen világos volt, mi az óhaja. Pontosan lehetett érteni, mikor áll készen rá, hogy bizonyos értelemben “önállósodjon”.
Változások
Eddig az anyatej segített leküzdeni a betegségeket. Mostantól azonban a szilárd táplálékoknak, az italoknak és a bennük lévő nyomelemeknek kell megerősíteni a kicsikém immunrendszerét. Ahhoz az elhatározásomhoz pedig, miszerint jó darabig nagyrészt tiszta vizet ihat a fiam, következetesen tartom magam az első pillanattól, amikor pedig még kiköpködte azt is. Attól tartok, elég cukros üdítőt fog inni felnőtt korában, amikor már nem én döntöm el, mit egyen és igyon. Addig viszont igyekszem a helyes irányba terelni, és minimalizálni a cukrot az étrendjében.
Egy kedves ismerősöm azt mesélte könnyes szemmel, hogy kétéves koráig kénytelen volt a saját édesanyjára bízni a kislányát. Azt mondta, ha akkor tudta volna, hogy éppen ez a legfontosabb időszak egy gyermek fejlődésében, amikor mindent megalapozhatunk, nem így cselekedett volna. A kislány ma is jobban kötődik a nagymamához, mint az édesanyjához. Meg is könnyeztem a történetét, főleg hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy itt tarthatom a kezemben a kisbabámat, aki már annyira nem is kicsi. Elvégre elég nagy volt hozzá, hogy ő maga döntsön úgy, nem kér több anyatejet. De az én felelősségem, hogy továbbra is mindent megkapjon, ami az egészséges fizikai és lelki fejlődéséhez szükséges. És ebből nem engedek.
