Felnőttként néha nagyon nehéz belőni, hogy egy kisgyerek képességei meddig terjednek. Mi az, amit már teljesen megért, és mi az, amit érdemes más szavakkal is elmagyarázni neki. Sokszor gyors megoldást nyújt egy már elmérgesedett helyzetre is, ha megpróbáljuk a problémát másképp is körülírni.
Az első eset két hete történt a strandon. Arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő pokrócon az anyuka egyre hangosabban üvölt a didergő kisfiúval.
– Nem mehetsz vissza, lila a szád, hát nem érted?
A gyerek egyre jobban sír, anyuka egyre jobban üvölt:
– Nem mehetsz vissza, mert lila a szád!
Üvöltés…
– Jól van, ha nem hagyod abba az üvöltést, nem kapsz fagyit!
Még nagyobb üvöltés…
– Nem érted, hogy lila a szád?
Legszívesebben odaszólnék, hogy na, most valószínűleg tényleg az van, hogy nem érti ez a szerencsétlen négyéves, mert nem tudja, mit jelent az, ha lila a szája…
– Jól van, ha nem hagyod abba, akkor összepakolunk és megyünk haza!
Látszatpakolásba kezd, a gyerek már magánkívül üvölt.
És akkor csoda történik:
– Nagyon átfáztál, megfázhatsz így, beteg leszel, már a szád is teljesen lila a hidegtől.
A gyerek, csodák csodájára, halkabban sír már, kezd megnyugodni, az anyukája törölközőbe bugyolálja, átdörzsöli a kicsi testét. Majd szépen lassan mindenki megnyugszik. (Egy darabig csak, persze, mert egy félóra múlva valami teljesen máson pattan ki egy hasonló kimenetelű párbeszéd.) A mondat, hogy lila a szája, a kisfiú számára valószínűleg nem jelentett semmit, viszont azt, hogy beteg lesz, már megértette, így azt is, miért kellene egy kicsit még a pokrócon vesztegelnie.
Két héttel később a népszerű nagy bútoráruház étterem részében majd kiugrottam a nadrágomból ijedtem, amikor mögöttem egy apuka minősíthetetlen hangnemben ordított fel, elnézést, szó szerint idézek:
– Mi a faszt csinálsz, édes fiam?
Komolyan azt hittem, “édes fiam” legalábbis konyhakéssel támadt az apjára, holott csak annyi történt, hogy kifutott az üdítő, amit előtte állítólag felrázott. A fiúcska hatévesforma volt és halálra rémült, nyoma sem látszott rajta annak a gyerekekre jellemző kaján mosolynak, ami kizárólag akkor jelenik meg az arcukon, amikor szándékosan kibabráltak a szüleikkel. (Bár szerintem akkor sem lett volna indokolt sem a szóhasználat, sem a hangerő, ha a gyerek ezt szándékosan teszi…)
Az apuka tovább üvöltött a gyerekkel a mosdóig (bőségesen megtűzdelve tirádáit a fent leírtak szinonimáival), aki megsemmisülten kullogott utána. Anyukát egyszer hallottam cérnavékony hangon beleszólni a helyzetbe, de az a szólam – miszerint nem tudhatta a gyerek – hamar elhalt.
Tanulság nincs, csak a döbbent csend.
