A kisfiammal 28 napig voltunk bent, ez egyfelől embertelenül sok időnek tűnt, de közben hálát adtam mindenkinek, aki csak eszembe jutott, hogy nem hónapokig kellett ott lenni, sajnos erre is van példa. Ennyi idő alatt sok mindent tapasztaltam, később, egy másik tudat- és lelkiállapotban tisztult le, hogy mivel lehet ezeket a rémséges rém napokat kicsivel könnyebbé tenni. Ezt szedtem most össze.
Külön szoba
Ha van rá lehetőség, érdemes kérni egy olyan szobát, ahol nem frissen szültek jönnek-mennek, hanem hasonló helyzetben lévő szülők várják a babák gyógyulását (elvileg nem fizetős). Nagyon súlyos lelkiállapotba lehet attól kerülni, amikor a szülő a saját gyermekének egészségéért, életéért remeg, körülötte pedig folyton euforikus állapotban lévő frissen szült anyák kérdezgetik, hogy hol van a te kisbabád, esetleg hangosan nyűglődnek, mert kezdők, sír a babájuk, nem tudnak aludni, fáj a mindenük – persze ez mindig természetes, félreértés ne essék. Ha nem ismerik ezt a helyzetet, nem fogják fel, hogy mindenedet odaadnád azért, hogy végre a karjaidban nyűglődjön van szundikáljon a sajátod, nem lehet őket hibáztatni, de természetes, hogy akivel nincs ott a babája, az ezeket rosszul viseli, ingerült lesz ettől.
Normális táplálkozás
Sajnos a kórházi koszt olyan, amilyen, ha három napnál tovább kell bent lenni, mindenképp érdemes bespájzolni, illetve legalább egy rendes főtt ételt kérni kintről, megbízható forrásból minden napra. Mivel lehetséges, hogy nem megy a szoptatás (mert annyira súlyos a helyzet, hogy szondán kell táplálni a kicsit, vagy mert még nem tud), akkor nem marad más, mint az állandó fejés és a tej lefagyasztása. Ilyenkor jó tudni, hogy normális tápanyagok kerültek a szervezetbe a “termelés” időszakában. Meg egyébként is, krízishelyzetben különösen fontos, hogy legalább a táplálkozás rendben legyen (nehéz enni, amikor minden pillanat aggódással telik, de muszáj) és rengeteg “jó” kalóriát kapjon a szervezet. Akár dietetikus, védőnő segítségét is kérhetjük, hogy mit érdemes fogyasztani: telefonon, e-mailben is biztosan megoldható ebben a helyzetben a segítségadás.
Segítségkérés
Akitől csak lehet, kérjünk segítséget – mindenféle büszkeséget, nézeteltérést jobb félretenni, és hagyni kell, hogy mások is kivegyék a részüket a nehézségekből. Aki korábban komatálat ajánlott, kérjük tőle bátran, most iszonyú jól jön majd, de bármilyen téren jól fog jönni a segítség: otthon továbbra is megmaradnak a teendők, mint takarítás, mosás stb., ha van testvér, akkor hatványozottan. Az apák nem feltétlenül tudnak azonnal szabadságra menni, ezért ha bárki segítséget ajánl, érdemes elfogadni. Sokféleképp lehet ebben a helyzetben segíteni, néha egy óra beszélgetés is rengeteget jelent, de a bevásárlás elintézése vagy a másik gyerek(ek) szórakoztatása is felbecsülhetetlen értékű ilyenkor. Mindennek a szervezését lehetőleg ne bízzuk a kórházban lévő anyára, hanem valaki vegye át ezt tőle.
Az információhoz jogod van!
Az intenzív osztályon szigorúak a szabályok, ezeket kellő időben általában gyorsan el is hadarják, tényleg komplikált ott az élet mindenki számára, nem véletlen a nagy rend és fegyelem. Mindeközben viszont neked tudnod kell, hogy van a kisbabád. Lehet, hogy nem pont akkor tudják részletesen elmagyarázni, hogy mi történik épp, amikor szeretnéd, de előbb-utóbb rá fognak érni, állj oda bátran és kérdezz addig, amíg nem kapsz számodra megfelelő válaszokat. Több orvos és rengeteg nővér végzi bonyolult és áldásos munkáját, sokan foglalkoznak mindenkivel, biztos, hogy valaki fog tudni válaszokat adni (sok infót csak az orvos adhat át, de a nővérek szerepe is kiemelten fontos és sokfélét tanítanak, szóval próbálkozni érdemes náluk is).
Erőszakoskodni felesleges, ha olyan a helyzet – bár legnagyobb meglepetésemre volt, aki addig rágta az orvosok fülét, hogy beengedték a nagymamát, pedig elvileg csak és kizárólag a szülők mehetnek be –, de ne is hagyjuk, hogy kétségek között maradjunk. Sajnos van olyan, amikor az egyetlen, amit mondani tudnak, hogy a pici állapota stabil, és amikor ezt mondják, az jó. Ezt hamar megtanulja az ember. Minden lehetőségről érdemes érdeklődni, pl. lehet-e kenguruzni, tovább bent lenni olykor-olykor, megfogni a kisbabánkat stb.. Ha tudjuk a lehetőségeket, adhat némi nyugalmat, hogy legalább bizonyos szempontból uraljuk a helyzetet.
Kötelezőnek tűnő telefonok kihagyása
Mindenki meg fogja érteni, ha nem lóg ilyenkor az ember egész nap a telefonon, iszonyú sok idő mindenkit visszahívni (ráadásul nem hiányzik mindennek a tetejébe egy gigantikus telefonszámla). Borzasztóan megterhelő folyton ugyanazt mondani, főleg nehéz, ha semmi új nincs, csak találgatás. Viszont ha szükség van hosszas beszélgetésre, akkor azt is próbáljuk meg, mert néha muszáj kiönteni a szívünket, valahol kiengedni a gőzt. A barátokra remélhetőleg lehet ebben számítani a nap bármelyik percében. Közben ne feledjük, szeretetből hívnak, keresnek (sőt néha szeretetből nem mernek keresni), pozitív energiák ezek.
Óvatosan hallgassuk mások intenzíves történeteit
Sajnos sokan kerülnek a PIC-re (Perinatális Intenzív Centrum a hivatalos neve), sokan ezzel próbálnak vigasztalni és nagy nyomorúságunkban lelket önteni belénk. Ez egyesekre jó hatással van, más viszont még jobban kiakad tőle, szóval lehet nemet mondani ezekre a történetekre, és adott pillanatban tök mindegy, mit szól hozzá az, aki mesélni szerette volna. Nem ő a fontos, hanem a bent lévő egyensúlya. Később lehet tisztázni a dolgokat, netán megbeszélni, kivel mi történt.
Pihenni, amikor csak lehet
Ha sikerült nem kisbabás szobába kerülni, akkor legalább reggelig lehet pihenni az utolsó éjjeli és az első hajnali szoptatás/fejés között. Ez minden szempontból ultrafontos: a tejtermeléshez is nélkülözhetetlen az alvás, és ilyen idegállapotban amúgy is jobban igénybe van véve a szervezet, muszáj aludni. Ha nem megy az alvás, kérjünk orvosi segítséget, tudjuk meg, milyen természetes szerrel lehet segíteni, ami nem árt a babának. Napközben szintén fontos legalább kicsit ledőlni, a szobatársak is megértik, hogy inkább kint telefonáljanak.
Fotó, fotó, fotó!
Akkor is fontos fotókat készíteni, ha mindenféle ijesztő csövek veszik körbe a kisbabánkat abban a steril és ijesztő inkubátorban. Neki ezek az első napjai, akármilyenek is, kell hogy legyen legalább néhány kép. És remélhetőleg hamar olyan lesz a helyzet, hogy már a saját ruháiban is lehet fényképezni, netán felemelni – ha pl. már felemelhető kis időre, akkor lehet úgy fényképezni, hogy ne látszódjék nagyon a kórház. Az is egyfajta művészet, hogy készítsünk közös képet, ér, sőt muszáj mosolyogni, nevetni a baba körül, betegen is elképesztően tündéri, vicces képeket tudnak vágni álmukban is, ébren is.
Időt szerezni arra, hogy a társunkkal beszélni tudjunk
Mindenkit megvisel, ami a picivel történik, még fájóbb a társ hiánya. Valamilyen úton-módon érdemes arra gondot fordítani, hogy minden nap legyen egy óra, amit együtt lehet tölteni kettesben úgy, hogy senki, semmi se tudjon bezavarni. A töltődés mindenkinek fontos, hol egyik, hol másik szülő tud ilyet adni, ráadásul a praktikus teendőkről is muszáj beszélni. Itt jön be újra a segítségkérés fontossága: tényleg nem kell semmit sem szégyellni, a nagy bajban szinte mindenki ugrik.
Kéredzkedjünk haza!
Ha van testvér, neki különösen fájó az anya hiánya már néhány nap után is, viszont ha a kórházi osztályról kijelentkezünk, már nem lehet visszamenni, csak bejárósként, ami borzasztóan megviseli a kismamát (az intenzívre elvileg 3 óránként lehet fél órára bemenni, illetve szoktak biztosítani egy órát leginkább este, amit az apa és az anya is ott tölthet a babával). Elvileg nem igazán, gyakorlatilag azért haza lehet jutni, mindenkinek jót fog tenni, főleg a kicsi(k)nek, akik várják haza a mamájukat.
És a legfontosabb, ami persze jön majd úgy is, magától vagy segítséggel: el kell érni azt a tudatállapotot, ami kizárja a folytonos idegeskedést, állandó sírhatnékot és rémületet, és valami fura, de óriási erővel ruház fel minket. Sírni, őrjöngeni, szentségelni muszáj, csak lehetőleg ne akkor, amikor végre sikerül bejutni a kisbabánkhoz. Ahogy láttam, nagyjából a második napon tér magához az ember, addig folyton sír, mered maga elé és nézelődik az intenzív osztályon, aztán észbe kap, és próbálja a lehető legtöbbet megtenni a babájáért és magáért. Sokat segítenek a sorstársak is: már ismerik a szabályokat, az ott dolgozók mentalitását, a lehetőségeket.
Szóval legalább a körülményeken próbáljuk meg kicsit enyhíteni, mindenki jobban lesz tőle.