Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak: hajnalonta nyitott ablakaik párkányán ülve fütyörésztek, mint a rigók, hálóingben lógatták a lábuk, mint valami unatkozó tündérek, az egyik olyan szőke kislány, akárha fején limonádét hordana, a másik mint egy faodú, olyan barna.
Ezek a szőke és barna tündérrigólányok minden hajnali fütyörészésük után, amikor már reggel lett és járt a postás, átugráltak házuk küszöbén – egy nagy piros fazekat cipelve magukkal – egészen a postaládáig, onnan kiszedték a leveleket, mind egy szálig, bele a fazékba, aztán becihelődtek a házukba.
Bent leültek a nagy piros fazék köré, és bontani kezdték a borítékokat.
Az elsőből egy kék lebegésű, pókhálófinom kendő bomlott ki, nagy lyukkal a sarkában, mellette papíron írás:
– Kedves emlékfoltozók! Úgy hallottam, ti, akik tündérrigólányok vagytok, meg tudjátok foltozni az emlékeket.
Én egy öreg, kék roller vagyok, és bárhogyan próbálom, mégsem emlékszem arra az utcára, ahol először gurultak a kerekeim. Lyukas az emlékem. Foltozzátok meg, kérve kérlek, hadd juthasson eszembe a régi utca, a régi forgás.
A tündérrigólányok újabb levelet bontottak, abból zöld kendő bomlott ki, éktelenkedő lyukkal a közepén, mellette írás:
– Kedves emlékfoltozók! Én egy tölgyfa vagyok. Jó ideje próbálok visszaemlékezni arra, milyen volt körülöttem a fű, a föld, amikor még csemete voltam, és nem jut eszembe, semmi módon. Megnőttem, kiment a fejemből, üres, lyukas ott az emlékem, kérlek, segítsetek, foltozzátok meg!
Aztán egy harmadik levelet is bontottak a tündérrigólányok, abból egy színes kendő lebegett elő, akkora lyukkal, hogy majdnem átfért rajta a piros fazék. Pedig az aztán jó nagy volt. A színes kendő mellett levél:
– Kedves emlékfoltozók! Én egy fiú vagyok, keresem az emlékeimben a nagymamámat, de nem találom. Nem emlékszem arra, hogy milyen volt, amikor énekelt nekem kisfiú koromban. Kérlek, foltozzátok meg az emlékeimet.
A tündérrigólányok papucsot húztak, fogták a kiürült fazekat, és elmentek megkeresni azt az utcát, ahol réges-régen a kék roller kerekei gurultak.
Hét nap s hét éjjel mentek, s mikor érezték, hogy immár jó helyen járnak, és tudták is, hogy az a jó hely a roller valamikori utcája, akkor felvettek az utca porosából egy darabot, a házak színeiből egy fuvintásnyit, s betették a piros fazékba, vitték magukkal.
Aztán tovább mentek, még hét nap s hét éjjel, míg el nem jutottak ahhoz a földhöz, amelyik régen a csemete tölgyfa alatt terült el.
Fölvettek onnan egy hangyabolyt, betették a piros fazékba azt is, majd továbbindultak.
Alig bírták már a járást, mindegyre belebotlottak hosszú hálóingeikbe, már fütyörészni sem volt kedvük, de tudták, hogy még dolguk van. Még egy fontos dolguk. Ezért hát mentek, még hét nap s hét éjjel, míg egy házhoz nem értek, ott ült benne egy nagymama, puha volt, meleg ölelésű, ült ott és énekelt:
– Aludj, ingó-bingó – a két kislány fazekába gyűjtötte a repkedő énekhangokat, a puhaságot, a meleget, majd kimentek egy dombra, letették a fazekat, hátukra feküdtek, fújták kicsit a felhőket és kacagtak.
Amikor jól kikacagták magukat, megkeresték a hazafele vezető utat, s nemcsak hét, de hétszer hét napig mentek, míg hazáig nem értek.
Akkor felmentek a padlásra, s elővették a három lyukas kendőt, amelyeket a postás hozott.
Az öreg rollertől érkező lyukas kéket, a tölgyfától kapott üres közepű zöldet és a nagy lyukú színeset, a fiúét. Kiterítették valamennyit a földre, elővették tűiket, cérnáikat, majd a fazékból a poros földdarabot, a fuvintásnyi színeket, amiket a régi utcából és házairól összegyűjtöttek, s rátették az első kendő lyukas részére. Odaöltögették, megfoltozták a kék roller emlékét, emlékezhetett immár, milyen volt az utca és a házak, ahol először forogtak a kerekei.
Aztán elővették a fazékból a hangyabolyt, rátették a zöld kendő lyukas közepére, odaöltögették azt is, megfoltozták a tölgyfa emlékét, immár eszébe juthatott a hangyaboly, ami még csemete korában terült el alatta.
Végül elővették a nagymama énekének hangjait, a melegséget, a puhaságot, rávarrták azokat a harmadik, a színes kendő lyukas részére, megfoltozták a fi ú emlékét, eszébe juthatott így a nagymamája éneke, melege, puhasága.
Miután végeztek az emlékfoltozással, felvitték a kendőket a padlásra, kiteregették a fecskefészkek mellé, lengtek-lobogtak a megfoltozott emlékek.
A padlásról látták, hogy lement a nap, esteledik, megitták mézes tejüket, fogat mostak, és ágyba bújtak. Kuncogtak kettőt-hármat, majd mély álomba merültek. Aztán hajnalodott, s a tündérrigólányok már ott fütyörésztek ismét nyitott ablakaik párkányán, lógatták a lábukat, hálóingben, piros fazékkal, várták a postást.
Illusztrálta: Rofusz Kinga. Megjelent a Magvető Kiadó gondozásában.
