Ahogyan dédapám, Viligelmo mondta mindig:
“A szemfüles denevér a legsűrűbb sötétben is lát!”
És valóban minden ügyességemre szükségem volt, hogy tudjak repülni abban a szűkös járatban, és ne hagyjam ott a fogam. Leelőztem a teknősbékát, és egy barlangban bukkantam ki, mely hemzsegett a… fajtársaimtól!
Egy kövérkés denevér barátságosan átölelt:
– Bartolomeo!!! Már vártunk. A nagybátyád vagyok, Procopio. Üdvözöllek a lányom születésnapi partiján!
– Hm… én igazából…
– Bátorság! Gyere, köszönj a többieknek is! – nógatott, s alaposan vállon veregetett.
Több mint kétszázötven, soha azelőtt nem látott rokont kellett végigcsókolnom, köztük testvéreket, unokatesókat, unokaöcsöket és -húgokat, nagyszülőket és dédszülőket.
– Nemsokára megérkezik az ünnepelt is! Te nyitod a táncot, ugye? Ha jól emlékszem, nagy táncos vagy.
Már épp készültem lelépni, amikor besiklott a barlangba a legelbűvölőbb teremtés, akit valaha láttam. Földbe gyökerezett a lábam és leesett az állam.
– Ő Lilly! Csinos, mi? – jegyezte meg Procopio, s könyökével barátságosan oldalba bökött.
Magasságos ultrahang! Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik ilyen csinos pofika a világon!
– Kedves barátaink! A táncot Lilly fogja megnyitni, oldalán unokatestvérével, Bartolomeóval, aki nemrég röppent ide közénk.
Azzal minden teketória nélkül lánya karjaiba lökött, akinek a szeme olyan kék volt, akár az éj sötétje!
– Szia, Barty! – suttogta a fülembe. – Kissé megváltoztál.
– Kisasszony… – dadogtam –, én nem az vagyok, akinek hisz… és azt is el kell mondanom, hogy nem tudok, khm… táncolni.
– Hát ebben az egyben nem változtál: folyton viccelődsz!
Nem tudtam időben válaszolni, mert kénytelen voltam elkezdeni a táncot. Egész jól ment! Nagy lelkesedésemben még pár akrobatikus számot is bemutattam, meg is tapsoltak érte rendesen.
– Látod, már megint szerénykedsz – mondta Lilly. – Istenien táncolsz.
– Köszönöm, de muszáj elmondanom valamit önnek…
– Majd később, Barty, most el kell fújnom a gyertyákat. És fejezd már be a magázódást!
Procopio bácsi belém kényszerített három szelet tortát, majd rávett, hogy táncoljak mindenféle kövér nagynénikkel, a végére teljesen kifulladtam. Lilly végre visszajött hozzám.
– Nos tehát, Barty, mi fontosat akartál elmondani nekem?
– Hát, tudja… khm, tudod… az a helyzet, hogy engem nem Bartynak hívnak. A nevem Bat Pat, és nem vagyok az unokatestvéred.
– Bat Pat? – mondta, s hozzá nagyokat pislogott hosszú szempilláival. – Kazimír papa egyik unokája lennél?
– Nem vagyok a rokonotok! Egy teknősbékát követtem, úgy kerültem ide…
– Hugót követted?
– Mit mondtál, hogy hívják? – kérdeztem döbbenten.
Rebecca ugyanezt a nevet adta neki. Hihetetlen!
– Hugó. Már legalább száz éve itt lakik, és a sziget összes föld alatti járatát ismeri. Azt is neki köszönhetjük, hogy felfedeztük ezt a barlangot meg a nagyot.
– A nagyot?
– A Nagy Barlangot, ahol a hajóroncs van.
– Aranyfog fregattja? Tehát akkor tényleg igaz!
– Persze hogy igaz! Az emberek azt hiszik, hogy csak egy legenda az egész, mert soha nem találták meg a roncsot. De mi ismerjük a barlangba vezető utat és a kijáratot is.
– Van külön kijárat is?
– Hogyne. Évente egyszer Aranyfog fregattja kihajózik a barlangból a nyílt tengerre. Egy egész éjszakájuk van, hogy megtalálják a kincset, aminek a keresése közben zátonyra futott a hajó. Eddig még nem sikerült nekik, de amint rálelnek, megtörik az átok, ami fogva tartja a kapitányt és a legénységet. A matrózok elhagyják majd a szigetet, a köd eloszlik, és végre mi leszünk e hely egyetlen lakói.
Azonnal megértettem, hogy ezt a lehetőséget bizony meg kell ragadni.
A Bat Pat – Aranyfog, a kalóz az Alexandra kiadó gondozásában jelent meg.
Illusztrálta: Blasco Pisapia
