Napi mese: Furcsa kosár

Szuzi cirmos kiscica volt. Egy halász házában lakott egy kis, tengerparti faluban, Franciaországban. A halásznak négy fia volt. Pierre, a legidősebb, kaparófát készített neki: ezen Szuzi annyit élesíthette a karmát, amennyit csak akarta.

Henri pontosan tudta, hol találja Szuzi hasán a legcsiklandósabb pontot. Henri igazi csikizőbajnok volt.

Paul zörgős papírzacskót kötött egy hosszú kötél végére. Szuzi nekifutott, és újra meg újra lecsapott a zacskóra. Paullal mindig klassz volt játszani.

De Gabival, a legkisebbel volt a legjobb. Szuzi rajongott érte – de elég furcsa okból.

A legtöbb cica azt szereti, ha a fejétől a farka felé simogatják. De a kis Gabi éppen ellenkezőleg simogatta Szuzit, visszafelé – a farkától a fejéig –, és Szuzi a világon mindennél jobban imádta! Igen, még a halevésnél is jobban. Pedig Szuzi igazán szerette a halat!

Egy napon, amikor a fiúk iskolában voltak, Szuzi a pillangókat kergette a mezőn, amikor kis híján beleszaladt egy kosárba. A kosár olyan nagy volt, hogy még egy kis faülőke is elfért benne. Az ülőke alatt pedig csábító árnyék húzódott. Szuzi puhán leugrott a kosár aljába, és kényelmesen összegömbölyödött. Pillanatokon belül mélyen aludt.

Amikor felébredt, valami nagyon furcsát érzett. Mintha a kosár ide-ode himbálódzna. A széléhez szaladt, és felmászott, hogy kiugorjon… de gyorsan meggondolta magát. A föld nagyon messze volt. A kosár hirtelen megrándult, Szuzi pedig ijedtében elkapott egy kötelet.

Kötelet? De hiszen nem volt semmiféle kötél, amikor bemászott! Szuzi felnézett. A kötelek egy óriási lufiból lógtak lefelé. Szuzi egy léggömbre akasztott kosárban lebegett az égen.

Szegény Szuzi!

Aztán finom simítást érzett a hátán.

– Szerbusz, kiscica – üdvözölte egy férfi. – Hogy kerültél ide? Bár most már mindegy. Velem kell jönnöd Angliába.

Szuzi nem tudta, mi fán terem Anglia, de azt tudta, hogy nem akar odamenni. Franciaországban akar maradni, a saját kis halászfalujában, a fiúkkal.

– Sémmmoááá! – úgy hangzott, mintha nyávogna. Pedig igazából azt mondta, chez-moi. Ez pedig franciául azt jelenti: haza akarok menni.

De a férfi persze nem értette, aztán pedig túlságosan el volt foglalva, semhogy kis utasával törődjön. Így hát Szuzi átrepült a tengeren egy léggömbben! Gyűlölte a rázós utazás minden pillanatát. A legrosszabb az volt, amikor látta, ahogy a francia tengerpart eltűnik mögöttük: Franciaország, a fiúk, minden, de minden, amit szeretett.

– Sémmmoááá – nyávogta újra, de senki nem hallotta. Messze a mélyben mintha játék hajók ringatóztak volna a vízen. Igazán gyönyörű látvány volt, de Szuzi csak egyetlen dologra tudott gondolni. Hogy fog hazajutni ezen a rettentő vízen át? Nagy puffanással érkeztek meg Angliába. Kiugrott a kosárból, és csak szaladt, amerre a lába vitte. Csak minél messzebb attól a léggömbtől!

Egy angol tengerparti városkába érkezett, ami egyáltalán nem hasonlított saját kis falujára. Szegény Szuzi!

Szerencsére arra jött egy lány. A karjába vette Szuzit, és elvitte egy kedves, idős hölgyhöz, Bertie nénihez.

– Bertie néni, befogadná ezt a kiscicát? – kérdezte.

– Persze, maradjon!

Szuzi az utolsó cseppig kilefetyelte az eléje tett tejestálkát. Aztán szépen megköszönte, franciául: – Merci!

Úgy hangzott, mintha azt nyávogná: “meeerszíííí”.

– De viccesen nyávogsz, cicamica! – mosolygott a néni.

Szuzit éjszakára egy régi fotelben vackolták el. Bertie néni finoman simogatta, Szuzi pedig dorombolt. Franciául dorombolt, de a dorombolás az dorombolás. De azért mégsem volt olyan, mint otthon. Hiányzott neki Gabi, hogy visszafelé simogassa.

Szuzi hazatérésének történetét elolvashatod A cica, aki haza akart menni című könyvben, ami a Pagony Kiadó gondozásában jelent meg. Illusztrálta: Laura Cantone