Gyönyörű nyári nap volt. A folyóparti nádasban egy kacsa ült a fészkében, és türelmesen kotlott a tojásain. Végül – ROPP, ROPP –, felrepedtek a tojáshéjak, és egymás után bújtak elő a fiókák. Nemsokára a kacsamamát egy sereg pelyhes kiskacsa vette körül.
– Píp, píp – csipogták. A kacsamama felemelkedett, hogy ellenőrizze, mindegyiknek megvan-e a megfelelő számú szárnyacskája és úszólábacskája. Egyszer csak meglepetten hápogni kezdett: a legnagyobb tojás még nem kelt ki. Így aztán visszaült a fészekbe, és türelmesen várakozott. Csak várt és várt, de semmi sem történt.
– A maga helyében feladnám – tanácsolta egy arra járó kacsa. – Ezeket a hatalmas tojásokat nagyon nehéz kikölteni. Csak az idejét pazarolja.
De a kacsamama nem adta fel. Kitartóan ült a fészkén, és várt. Végül egy hangos roppanást hallott, és a tojásból a legnagyobb és legcsúnyább kiskacsa bújt elő, akit csak el lehet képzelni.
Másnap reggel a kacsamama mindegyik kiskacsáját megmosdatta, és elindult velük a majorba.
– Maradjatok szépen mellettem. És legyetek nagyon udvariasak a nagy kacsához.
A major nagy és félelmetes volt. Tyúkok kapirgáltak a sárban, egy éhes tekintetű macska ólálkodott a kiskacsák körül, a nagy kacsák pedig gőgösen néztek le rájuk.
– Milyen szép kiskacsák – mondta barátságosan az öreg kacsa.
– Mindegyik, kivéve azt a nagyot és rútat – fűzte hozzá nevetve egy másik kacsa.
Minden kacsa a rút kiskacsa felé fordult. Aztán kinevették. Még a nagy, öreg kacsa is. A kacsamama és kicsinyei a majorban maradtak. A rút kiskacsa azonban szomorú volt, mert a majorban minden állat nevetni kezdett, ha meglátta. Ezért egy nap úgy döntött, világgá megy.
Csak ment, mendegélt, míg elért egy mocsárig, ahol vadkacsák laktak. De a vadkacsák is elkezdtek rajta nevetni. Ezért aztán a rút kiskacsa továbbállt.
Aztán megjött a tél, és a hideg szél hópelyheket fújt a mocsár fölé. Egyik este gyönyörű, fehér, hosszú, kecses nyakú madarak csapata repült át a mocsár felett. Hattyúk voltak.
– Ó, bárcsak velük repülhetnék! – suttogta a rút kiskacsa.
A tél egyre hidegebb lett. A rút kiskacsának folyton körbe kellett úszkálnia, hogy a vízbe ne fagyjon. Egy éjjel azonban elaludt, és amikor reggel felébredt, a vízbe fagyva találta magát. Szerencsére arra jött egy paraszt, kiszabadította a jégből, és hazavitte. Amikor a kiskacsa jobban lett, a paraszt gyerekei játszani akartak vele, de ő annyira megijedt, hogy szárnyával kétségbeesetten csapkodva elmenekült. Közben feldöntött egy kanna tejet. A paraszt dühös felesége összecsapta a kezét, a kiskacsa pedig ijedtében belebukdácsolt egy zsák lisztbe. A gyerekek nevettek, és megpróbálták elkapni. Ez már túl sok volt a kiskacsának: elmenekült a házból.
A szegény, szomorú kiskacsa visszatért a befagyott mocsárhoz, és az egész telet ott töltötte. Ám egy reggel langyos, aranyszínű napsugár ébresztette. A kiskacsa felborzolta meleg tollait, és meghallotta egy kakukk kiáltását: végre megérkezett a tavasz!
A rút kiskacsa kitárta a szárnyát, és felszállt a magasba. Elrepült egy nagy kerthez, melyben szomorúfüzek lógatták ágaikat a tó tükörsima vizébe. A tavon három gyönyörű fehér, hosszú nyakú madár úszott. A hattyúk voltak, akiket a kiskacsa réges-rég már látott egyszer.
A kiskacsa olyan magányos volt, hogy úgy döntött, megszólítja a hattyúkat. Biztosan el fognak zavarni, mert olyan csúnya vagyok, de nem baj – mondta magának. Odarepült hát a tóhoz, lehajtotta a fejét, és várt.
De amikor meglátta tükörképét a sima vízen, nem hitt a szemének: nem egy rút kiskacsa nézett vele szembe, hanem egy gyönyörű, fehér hattyú.
– Gyere ide hozzánk! – kiáltotta a legfiatalabb hattyú. Aztán mindannyian odaúsztak a kiskacsához, és megcsodálták a szép tollait és ívelt nyakát.
– Te vagy a legszebb hattyú – mondta a legidősebb hattyú.
A rút kiskacsa büszkén felborzolta a tollait. Végre megtudta, hova tartozik, és most már boldog volt.
A rút kiskacsa meséje is megtalálható a mesék csodálatos képeskönyvében, ami az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg.
