Részlet, melyben a két jó barát, Tündérbodár és Devevér málnaszószos párnák bűvöletében megtervezi a nyarat.
Jalos bácsi a harangvirágok mellett lakott, az öreg tölgyfa utáni első réten. Most éppen a konyhájában tevékenykedett, nagy műgonddal szorgoskodott a málnapüré felett. Minden mozdulata annak a koreográfiának a része volt, ami málnapüréből málnaszószt varázsol.
Jalos bácsi sütiremekéért sokan, sokszor, sok mindent odaadtak volna, de az erdő népe csak nagyon ritkán jutott hozzá a legfinomabb, ám rettentően munkaigényes csemegéhez. Ez évente egyszer, legfeljebb kétszer fordult elő. Az év többi részében csak a kiválasztottak juthattak málnaszószos párnához: Tündérbodár és Devevér.
A két kedves teremtés Jalos bácsi szívének nappalijában trónolt, innen nyitogattak be a konyhájába. A bácsinak nem voltak gyerekei, a két barátban meg nem született unokáit látta. (…)
– Jövök már, jövök! Ki az?
– Mi vagyunk!
– Épp időben érkeztetek. Ne gyertek be! – kiáltott ki Jalos bácsi. – Kint eszünk a kertben.
A fák árnyékában, a kerti gomba ülőgarnitúrán már meg volt terítve, Jalos bácsi pedig hozta magával a feltornyozott süteményestálat. A következő fél óra ünnepélyes csendben telt. (…)
– Képzeld, Jalos bácsi, nagy tervet dédelgetünk – mondta teli szájjal Devevér, aki most pár évvel idősebbnek tűnt, mert a behabzsolt tejszínhabból hófehér bajusz és szakáll formálódott az arcán.
– Nocsak.
– Mondd el, Tündérbodár, hiszen a te ötleted!
– Fesztibál – nézett fel egy málnaszószos párna mögül Tündérbodár.
– Ennél azért bővebben! – nógatta Devevér.
– Nyári besztivál.
– Jaj, Tündérbodár, ne szerénykedj már! – kiabált le Devevér egy fa tetejéről.
– Jó-jó, csak olyan nehéz begszólalni párnával a szájban – nyelt egyet Tündérbodár. Azután folytatta: – Talán még emlékszel, Jalos bácsi, tavaly nyáron nem történt semmi. Tényleg semmi. Az eső nemcsak a rendes nyári Cseresznyeevő-bajnokságot mosta el, hanem a Tavirózsa-ünnepnapnak is befellegzett. Kemény idők jártak tavaly nyáron. Az időjárás kénye-kedvére dobált minket. (…) Egész évben arra vártunk, hogy megmutathassuk, mit érünk a cseresznyeevésben, hogy erdőnk apraja-nagyja együtt szórakozzon a Tavirózsák első nyílásának ünnepén. De a kiszámíthatatlan időjárás megfosztott minket a nyári vigasságainktól. (…) Ha azt akarjuk, hogy az idén ez ne forduljon elő – folytatta nyugodtan okfejtését Tündérbodár –, akkor két dolog közül választhatunk. Egy: kiszámíthatóvá tesszük az időjárást. Kettő: annyi programot szervezünk, hogy ha el is marad néhány, senki nem veszi észre.
– És te melyik megoldást választod? – kérdezte csillogó szemmel Jalos bácsi.
– Te, Jalos bácsi, én most nagyon őszinte leszek hozzád. Nevess ki nyugodtan, de én igenis megpróbáltam befolyásolni az időjárást az elmúlt két hétben, de nem sikerült. Rá kellett jönnöm, hogy a természet sokkal hatalmasabb, mint én.
– Akkor ezért ugráltál annyit a domb tetején!? – világosodott meg Devevér. – El akartad érni a felhőket, hogy lehúzd őket a fűbe!
– Nem. Mákból…
– És ezért dobáltál mogyorókat az égbe tegnapelőtt!
– Nem. Mákból…
– Biztosan el akartad találni a napot, hogy elbőgje magát, és esni kezdjen az eső! – kiáltotta Devevér, miközben a bokrok felé szaladt.
Nem! – szólt utána Tündérbodár. – Mákból csörgőt csináltam – fordult Jalos bácsi felé –, vagyis mákgubóval csörögtem hajnali ötkor a kertben. És arra kértem a természetet, hogy küldjön szelet. De a harmatos fűben tüsszögni kezdtem, biztos ez is közrejátszott abban, hogy nem támadt fel a szél. Meg verset írtam a természethez, amit utána megzenésítettem. Ebben is szelet kértem. Ezt is elénekeltem néhányszor, ezt olyan reggel fél nyolc és nyolc között, de igazából erre sem történt semmi. Csak megint tüsszögni kezdtem. És amikor az esőtáncom sem hozott eredményt, na, akkor úgy döntöttem, hogy megszervezem a fesztivált.
Megjelent a Csimota Kiadó gondozásában. Illusztrálta Glaser Katalin.
