Mondják, a toronyórában lakik valaki. Nem tudják pontosan ki, de hogy ott lakik, az biztos. Talán a toronyóra szelleme. Egészen apró és süket. Megsüketült az óra hangos kattogásától. Egy híres fülész is azt mondta, nincs remény, a dobhártyája kiszakadt a hangzavartól, és soha többet nem fog hallani.
A szellem hiába hajtogatta, hogy a szellemeknek nincs is dobhártyájuk, a fülész legyintett, hogy ő professzor, és ezt nála jobban senki nem tudja. A szellem nagyon elszontyolodott, mert szerette volna hallani a madarak csivitelését, a galambok veszekedését, az embereket az utcán, a vak gitáros fiú énekét, aki minden délután három és öt óra között énekel a Fő téren. Szeretett volna belehallgatni a városháza dísztermében zajló tanácskozásba, és jól megijeszteni a polgármestert, ha butaságot mond vagy új adót talál ki.
A szellem nagyon szerette az embereket, még a városháza portását is, pedig ő igazán morc alak volt. De morcosság ide vagy oda, a portás minden reggel hangosan felolvasta a városi napilap viccrovatát, és hatalmasakat nevetett. És vele együtt a szellem is. Olyan volt, mint egy sátáni kacaj. Szóval, amikor a toronyóra szellemének megmondták, hogy megsüketült, nagyon elkeseredett, és egész nap sírt. Hol hangosan jajgatva siránkozott, hol csak hüppögött, miközben a könnyei megállíthatatlanul potyogtak. Először fent a toronyórában lett egy kisebb tavacska, majd a víz lassan lecsordogált az utcára, és nagy pocsolya keletkezett. A felnőttek bosszúsan kerülgették a pocsolyát, de a gyerekek élvezettel ugrottak bele a közepébe: placcs, placcs, placcs!
A pocsolya hónapokig nem száradt fel, sőt egyre csak duzzadt. Az emberek rendszeresen megállították a polgármestert, hogy tegyen már valamit. Végül a polgármester rendkívüli közgyűlést hívott össze, hogy megvitassák, mit lehetne tenni.
Sokáig vitatkoztak, és sehogyan sem tudtak megegyezni. Az egész városháza zengett a vitájuktól. Meghallotta ezt a portás kisfia, aki az udvaron labdázott. Úgy döntött, utánanéz, min vesztek össze a képviselők. Felbaktatott a toronyba. Ott találta a zokogó szellemet.
– Miért bőgsz? – bökte meg a fiú.
– Mert megsüketültem, és már soha többé nem fogok hallani, brühühü – sírt fel hangosan a szellem.
– Ezt ki mondta?
– A prooofesszor, hüpp, hüpp, hüpp.
– És ő honnan tudja?
– Hát… én azt nem tudom. De ő egy fülészprofesszor, tudnia kell!
– Na jó, de ha süket vagy, akkor hogy hallod azt, amit mondok? – folytatta a faggatózást a kisfiú.
A szellem elgondolkodott:
– Tényleg, hogyan? Bár nagyon halkan hallak. Beszélhetnél egy kicsit hangosabban – kiabálta annyira hangosan, hogy a toronyban lévő galambok mind felröppentek ijedtükben.
– Ne kiabálj, mindenkit megijesztesz! Különben nem is beszélek halkan. Úgy látszik, mégiscsak baj van a hallásoddal, ha nem is vagy teljesen süket. Mutasd a füled, majd én megvizsgállak!
– De ugye nem fog fájni? – húzódozott a szellem.
– Nem – mondta a fiú, egy gyors mozdulattal már ki is húzott a szellem füléből egy galambtollat. Aztán még egyet és még egyet és még egyet.
– Kész is. Persze hogy nem hallasz, ha ennyi toll van a füledben!
– Jaj, ne kiabálj, még megsüketülök! – kiáltott a szellem.
– Már megint kezded?!
– Már abba is hagytam. De jó, hogy ismét hallok! Köszönöm!
– Szívesen. Hogy kerültek galambtollak a füledbe?
– Azt hiszem… én dugtam be őket oda – topogott a szellem a fehér leple alatt.
– Miért?
– Mert… viszketett a fülem.
– Aha. Máskor inkább moss fület! – mondta a fiú, és leballagott a toronyból.
A képviselő urak és a polgármester azonban még sokáig tanácskoztak, végül úgy döntöttek, hogy az úttisztítókkal feltakaríttatják a pocsolyát. Mire azonban az utcaseprők – mert így hívják az úttisztítókat – odaértek, már egy csepp víz, annyi sem maradt a torony aljában. Így aztán dolog híján a söprűjükre támaszkodva bámulták az utcán igyekvő embereket.
Illusztrálta P. Szathmár István
