Mici a szőnyegen hasalt, és a plüsslovacskájával játszott.
− Mi volt a suliban? – kérdezte apa.
− A tanító néni arról beszélt, hogy az embereknek mindenféle színű lehet a bőrük.
− Hát igen. De nem olyan régóta van ez ám így. Régebben az emberek mind zöldek voltak.
− Micsodaaa? – rikoltotta Mici. – Zöldek?!
Néha úgy érezte, apa nem teljesen komplett.
Apa hátradőlt a fotelben, megtömködte a pipáját, és mesélni kezdett.
− De a világjobbítók egyik konferenciáján a világjobbítók arra jutottak, hogy ez így nem mehet tovább. Elég volt a sok zöldből, legyenek az emberek sokszínűek! És hogy miért akarták, hogy pont a bőrük legyen másféle? Hát azért, mert az emberek akkoriban az egész világon zöldek voltak. Nemcsak a bőrük volt zöld, de a hajuk is. És ráadásul ehhez passzoló ruhákat is hordtak. Na, milyeneket?
− Sárgákat – vágta rá Mici. Apa döbbenten nézett rá.
− Vicceltem, apa – mondta Mici –, persze, hogy zöldet, ezt akartad hallani, nem?
− Igen, zöldet – folytatta apa. – Nagyon ízlésesen öltözködtek, a zöld különböző árnyalataiba, világoszöld, sötétzöld, fűzöld, kopott zöld. Minden más szín kiment a divatból. A zöld pingpongasztal körül zöld emberek pingpongoztak, és a zöld labda ide-oda pattogott. Nyüzsgött a zöld az emberek szeme előtt, néhány pingpongozó teljesen bedilizett tőle.
− Hű – motyogta Mici, aki a szőnyegen tornázgatott közben, és éppen felment gyertyába. – Hűha.
− Amikor vasárnap délután kitódultak az emberek a parkba, hogy tollasozzanak meg grillezzenek, alig lehetett észrevenni őket – mesélt tovább apa. – Zöld volt a pázsit, a fák lombja, a bokrok. Lett is nagy baj belőle! A szembejövők gyakran túl későn vették észre egymást. Tolakodtak, lökdösődtek, átkozódtak. “Nem tudna odafigyelni, maga senkiházi”, kiáltotta az egyik. “Én senkiházi? Talán maga!”, vágott vissza a másik. Hatalmas volt a tumultus.
− El is tudom képzelni – nevetett Mici, és lement spárgába.
− A bogarak azt hitték, az emberek a park részei, és letelepedtek rájuk. Meg persze a madarak is. Így aztán a piknikezők a madarakkal a fejükön sétálgattak. A madarak ezt rettentő kényelmesnek találták. Olyan kényelmesnek, hogy szép lassan leszoktak a repülésről. A szárnyuk elsorvadt, egyre dagadtabbak lettek, és a végén nem is tudtak már repülni.
− Ajjaj – mormogta Mici, és megpróbálta a nyakára tekerni a lábát.
− Az ennivaló is zöld volt – lendült bele apa. – De nem ám csak a borsó meg a bab meg a saláta. Minden! Az emberek zöldre festették az ételeket. Képzeld, ha reggelire zöld zsemlét kéne enned zöld eperlekvárral, délben zöld spagettit zöld paradicsomszósszal, este pedig zöld sült krumplit!
− Fúj! – öltötte ki grimaszolva a nyelvét Mici.
− Pontosan − helyeselt apa. – Ez senkinek sem tetszett túlságosan. Épp ellenkezőleg. Mindenkinek elment az étvágya. Elza nénikéd például egy falatot sem bírt legyűrni. Csak fogyott és fogyott, és végül már minden szoknyája leesett róla.
Mici bukfencezett egyet, és megpróbálta elképzelni, hogy nézne ki Elza néni szörnyen soványan, de nem nagyon sikerült.
− Eluralkodott a világon az étvágytalanság. Na, erre már összeültek a világjobbítók, hogy megoldják a kérdést. Úgy döntöttek, elég volt a zöldből. Először is különböző bőrszínekre van szükség. Aztán literszámra keverték a festéket, és minden házat újrafestettek.
A szoknyák megint mintásak lettek, a csokrok színesek: pirosak, sárgák, kékek, rózsaszínűek és narancssárgák.
− És minden olyan színes lett, mint a pólóm! – kiáltotta Mici, és átugrált a tarkabarka, csíkos pólóban a nappalin, beugrott apa ölébe, és adott neki egy jóéjt-puszit.
Apa kedvenc színe a zöld, ezt Mici mindig is tudta. De hogy ebből esti mesét tud faragni, az nem semmi, merengett. Egy darabig még a kék, holdas ágyneműjét nézegette, aztán elaludt, és zöld vaníliafagyiról álmodott.
A mese megjelent Melanie von Bismarck Amikor a nyulak még tudtak repülni című könyvében a Pozsonyi Pagony gondozásában. Illusztrálta Axel Scheffler.
