A mesebeli kékpettyes gomba alatt ázva-fázva kuporgott valaki.
Hát persze, hogy a Csillagszemű Bogárka! – megrázogatta a szárnyait, hatalmasat tüsszentett, majd hozzátette:
– Már csak ez hiányzott! Utálatos eső! Reszel a torkom, és még a hímpor is leázott a szárnyamról!
A gombácska alatt feltűnt még valaki! Egyáltalán nem hasonlított lakkfekete, smaragdzöld szemű társára. A Csillagszemű szörnyen elegáns volt. Még nyakkendőt is viselt. De a másik! Bogár létére igencsak tarka volt. Szárnya a halványsárgától a mély bíborig vagy százféle színben pompázott.
A kékpettyes gomba törzse jó terebélyes volt, a kalapja is igen széles. A Csillagszemű meg a Szivárványos még csak nem is látták egymást, mert egyikük a gomba bal oldalára, másikuk meg a jobb oldalára araszolt be az eső elől. Kicsit komikus volt, ahogy egymásról mit sem sejtve sóhajtoznak és rázogatják magukról a vizet. De ekkor hirtelen alábbhagyott a zuhé. A Csillagszemű elbóbiskolt, de a Szivárványos mocorogni kezdett, aztán tett egy-két lépést… Ugyanebben a pillanatban a Csillagszemű felriadt:
– Juj! Valami csikizi az orrom! – motyogta, majd odanyúlt, hogy kitapogassa, mi lehet az. Ám amint megragadta azt a valamit, egy panaszos hang szólalt meg:
– Naaa! A csápom!
A Csillagszemű ugrott egyet ijedtében, de amikor meglátta a Szivárványos Bogárkát, elnevette magát. A Szivárványos megbántódott. De nem csodálkozott. Hozzászokott már ahhoz, hogy kinevetik. A Csillagszemű elszégyellte magát.
– Ne haragudj. Életemben nem láttam olyan bogárkát, mint te. Bogárka vagy egyáltalán? – érdeklődött.
– Én Szivárványos bogárka vagyok! – felelt a másik önérzetesen.
– Új vagy errefelé? Merre laksz? – kérdezősködött tovább a Csillagszemű.
– Miért, te laksz valahol? – kérdezett vissza a Szivárványos.
– Természetesen. Egy takaros fehér szikla tövében van a legénylakásom.
– Milyen boldog bogár lehetsz! – sóhajtott a másik.
– Bizony! – büszkélkedett a Csillagszemű. – Még pianínóm is van otthon. Ugyanis zeneszerző vagyok és sanzonénekes. Én vezetem az Erdei Bogárkórust. Mellékesen pedig festegetni szoktam.
– Ó, tehát művész vagy! Szeretem a művészeket. Fiatalabb koromban én is írtam verseket. Csakhogy ott, ahonnan én jöttem, nem sokra tartották a költészetet.
– Rémes egy hely lehet! És mondd csak, miféle szerzetek laknak ott?
– Páncélfejű grafitbogarak. Folyton csak masíroznak, gyűjtögetnek.
A magtárak és a vermek már csurig vannak, de ők még mindig gyűjtögetnek.
– Nálunk is sokféle szorgalmas bogár él – felelt a Csillagszemű elgondolkodva. Például a hangyák. Mondjuk nekem nem tetszik, hogy munka közben olyan fegyelmezettek, mint a robotok, de hát tudod, én művész vagyok. És gyűjtögetni muszáj, ugye. De csak éppen annyit, amennyit megeszünk, nem?
– Ezt mondtuk mi is a páncélfejűeknek. A végén már azt akarták, hogy mi is masírozzunk meg gyűjtögessünk velük. Hiába beszéltünk, hogy mi már gyűjtöttünk annyit, amennyi nekünk kell, masírozni meg kimondottan utálunk. A végén már ők parancsoltak az erdő bogarainak. Az sem tetszett nekik, hogy mi, Szivárványosak, olyan tarkák vagyunk. Folyton kigúnyoltak minket. Én akkor menekültem el, amikor azt kezdték rebesgetni, a szürkeség is kötelező lesz. A színes bogarakat egyszerűen összeterelik, és lefújják szürkére egy nagy festékszóróval.
– Szent Szkarabeusz! Kész rémtörténet – borzadt el a Csillagszemű. – Tudod mit, van nálam elég hely a fehér szikla alatt. Légy a vendégem! Addig lakhatsz nálam, ameddig csak akarsz.
A Szivárványos nagyon meg volt hatva, és nagy egyetértésben elindulnak a Csillagszemű otthona, a fehér szikla felé. Ettől a naptól fogva elválaszthatatlanok voltak.
A Szivárványos lassan megismerkedett az erdő bogaraival, akik befogadták maguk közé. A két jó barát esténként együtt nézte a naplementét, közben forró csokoládét szürcsöltek. Az életük már nem is lehetett volna boldogabb, amikor egy nap, egy szürke reggelen a Csillagszemű nagy jajveszékelésre ébredt.
– Jaj! Végem van! Egészen odavagyok!
Hogy mi történt a tarkabarka Szivárványossal, megtudhatod a mese folytatásából, a Bogármeséből! A könyv a Sanoma Media Budapest Zrt. kiadásában jelent meg. Illusztrálta Faltisz Alexandra.
