Amikor a férjemnek pár nappal később megemlítettem ezt a beszélgetést és a kételyeimet, nem is értette, mi a bajom. Elmesélte, hogy az anyukája mindig akart egy kislányt, ám csak fiai lettek. Szerinte hálás lehetnék azért a nagylelkű gesztusért, amiért az édesanyja rám osztotta a soha-meg-nem-született, ám mindig vágyott lány szerepét. Arról nem is beszélve, hogy szerinte ez csak azt jelenti, hogy az anyja ennyire szeret engem. Ha nem szólítom ezután “anyunak”, akkor az olyan, mintha visszautasítanám ezt a szeretetet. Sértő és bántó.
Én azonban teljesen másként látom a dolgot. Úgy érzem, az lenne sértő és bántó, ha “anyának” szólítanék bárki mást, aki nem az én anyukám. Milyen lenne már az egy nagy családi ebéden, ha azt mondanám, “anyu”, és két nő is felkapná erre a fejét? Vajon hogy érezné magát az én anyukám, aki annyi mindent tett értem, ha azt hallaná, hogy másvalakit is így hívok, mint őt?
Arról nem is beszélve, hogy anyósom nem anyám, és soha nem is lesz az. Felnőttként ismertem meg, tisztelem, szeretem – de soha nem lesz vele olyan mély és intim kapcsolatom, mint a saját anyukámmal, aki felnevelt, ápolt, ha beteg voltam, és akinek ma is minden második gondolata én vagyok.
Anyósommal semmi bajom, de azért a kettőnk viszonya legjobb esetben is inkább baráti, és őszintén szólva nem tudok mit kezdeni az általa sugallt anya-gyermek kapcsolattal, hiszen nem árva kisgyerek vagyok, akit befogadnak végre egy igazi családba. Felnőtt nő vagyok, önálló háztartással, karrierrel, férjjel, és igen, anyukám is van már. Arról nem is beszélve, hogy bármit is szeretne anyósom, a mi kapcsolatunk soha nem lesz olyan, mint amilyet az édesanyámmal ápolok. Ez a kapocs ugyanis szerintem egyszeri és megismételhetetlen.
Anyukám előtt például nem vagyok szégyenlős. Ha náluk fürdök, nem zavar, ha bejön a fürdőszobába, szeretem, ha amikor vendég vagyok nála, leül az ágyam mellé, megpuszil, mielőtt elalszom, és ha beteg vagyok, neki szívesen elpanaszolom, vagy akár meg is mutatom az összes kínos, furcsa tünetemet.
Ám azt el se tudom képzelni, hogy anyósom előtt ugyanilyen nyíltan kimutassam testi vagy lelki gyengeségeimet. Persze értem én: egy család lettünk azon a napon, amikor hozzámentem a fiához, de szerintem ettől még nem lettem a lánya, és ha neki választania kellene, hogy egy vitában a fiának adjon igazat vagy nekem, biztos vagyok benne, hogy a saját vérét választaná. Hiszen anya. Az övé, nem az enyém.
