Amikor Angliában éltem, az egyik azonnal érezhető különbség az volt, hogy ott nem szólnak bele az utcai járókelők a másik életébe. Senki nem mondja negédesen, hogy “ekkora gyerek és még pelenkás?” vagy “nem fázik ez a baba sapka nélkül?” – a hangsúlyt mindenki ismeri. Még az egészen kezdő és naiv anyukák is tudják: ez nem kérdés, hanem felelősségre vonás, nyilvános keresztre feszítés.
Nehéz azonban máshogyan viselkednie annak, aki ebbe nőtt bele, és ebben az össznemzeti kritizálásban szocializálódott. Mert amikor azt láttam, hogy decemberben a lányom egy nyolcéves kis osztálytársa harisnya nélkül, bokazokniban jön az iskolába, azért a mellettem baktató ismerős ismerős anyukát oldalba böktem, hogy te jó ég, ez milyen rémes. Mire ő csak annyit mondott: ismeri a családot, a gyerek nem hajlandó harisnyát felvenni, és mivel ez így nekik jó, kit érdekel.
Mit szépítsem a dolgot, rám pirított az angol illem nevében, és tetszett vagy sem, el kellett fogadnom: itt nem szólnak az anyukákra, ha az újszülött kisbabákon nincs cipő télvíz idején, vagy ha a gyereket pizsamában viszik a tescós nagybevásárlásra.
A kritizáló szavak, amiket nem mondtam ki, néha ugyan fojtogattak, de alapvetően felszabadítóan jó értés, hogy az ember nincs egész nap megítélve mások által, és nem kell állandóan védekeznie azért, mert úgy neveli a gyerekét (vagy éppen úgy öltözteti), ahogyan ő jónak látja.
Nehéz azonban meghúzni a határt a tolakodó és a segítőkész tanácsadás között. Mert bár alapvetően azt gondolom, hogy nem kell kéretlenül észt osztani, azért néha nagyon is hasznos, ha az ember elmondja a tapasztalatát akkor is, ha ez szemtől szembe bizony komoly konfliktusokat tud kelteni. Illúziója ugyanis ne legyen senkinek: a nyílt kritika mindig sértődést szül.
Emlékszem, amikor az ismerősömnél voltam, és egy pohár vizet akartam inni, a háziak hároméves kislánya azonnal szaladt és egy üvegpohárral a kezében tért vissza. Bájos jelenet volt, anyuka büszke is volt rá. Engem azonban a víz kivert, mert nem sokkal előtte olvastam egy cikket a gyerekbalesetekről, ahol a sebész orvos apuka elmondta, hogy nem attól kell félni, ha egy gyerek fára mászik vagy csontját töri, mert az gyógyítható. Igazán maradandó károsodást az tud okozni, ha egy gyerek megég, vagy ha üvegpohárral a kezében elesik, mert akkor olyan idegeket vághat át a szilánk, amelyeket a leggondosabb mikrosebészeti eljárásokkal se lehet helyrehozni.
Amikor elmeséltem a cikket az anyukának, óriási sértődés lett a dologból. Merthogy ő tudja, mit lehet és mit nem, és legyek szíves, ne kritizáljam őt. Pár hónapnyi mosolyszünet után azonban, amikor újra találkoztunk, azt láttam, hogy egy polccal feljebb rakta az üvegpoharakat, és a gyerek már csak a műanyagokhoz fér hozzá. És ennek örülök.
Mert bár alapvetően szimpatikus az angol tapintat, igenis azt gondolom, hogy a szülők tudása véges, és néha ha nem is esik jól, igenis hasznos, ha némi tanácsot, útmutatást kap az ember. Hiszen az anyaság nehéz dolog – és senki nincs, aki mindent tökéletesen tudna.
