Amikor Pircsi megszületett, egyetlen vágyam volt: örökké vele lenni. A kórházi protokoll szerint viszont éjszakára elvitték mellőlem a babát, és ő a többi újszülöttel bandázott. Az első éjszaka borzasztó volt, alig tudtam aludni, és percenként megnéztem a születése után készült képeket, aztán hajnali ötkor elvánszorogtam az újszülöttosztályig, és onnantól kezdve az egész napot együtt töltöttük. És ez sokkal kimerítőbb és fárasztóbb volt, mint gondoltam, etettem, dajkáltam, tisztába tettem, ringattam és mindezt friss gátsebbel. Nem volt egy könnyű menet. Este 11-re kellett visszavinni az osztályra, és bár a szívem szakadt meg, a fáradtság elnyomott, olyan békésen aludtam hajnali ötig, mint akit fejbe vertek.
Magamnak is csak sokkal később mertem bevallani, hogy ez így volt a legjobb, hiszen 3-4 kórházi éjszaka után úgyis mindig velem lesz a babám, és ott aztán nem fogom tudni áttolni egy másik osztályra, hogy keljenek fel hozzá mások éjszaka. Ezért utólag hálás vagyok azért, hogy a bent töltött négy éjszakából háromban legalább pihentem. Viszont az anyukák ebben kérdésben is kétfelé szakadnak, van olyan is, aki egyszerűen képtelen nyugodtan aludni a babája nélkül. Velük viszont hatalmas kiszúrás, hogy szülés után fél nappal, a kórházi infrastruktúra miatt megállás nélkül ki kell mászni az ágyból és elbotorkálni a babáig, aki még akkor is túl messze van, ha a közvetlenül az ágyunk mellé toltuk a kocsiját.
Erre talált ki tökéletes megoldást egy holland kórház, ahol az otthon használatos babaöbölhöz hasonló ágyakban alszanak a babák. Tökéletes biztonságban az anyukájuk mellett. És bár nem vagyok egy “aludjunk egy ágyban a babával”-típus, egy ilyen megoldásba egyszerűen nem lehet belekötni. A baba hallja az anyja szuszogását, az anyuka pedig gond és felesleges felkelés nélkül tudja megszoptatni az újszülöttjét. Nálatok hogy teltek a kórházi napok? Babával vagy baba nélkül? És egy ilyen kórházi babaöbölhoz mit szólnátok?
