Talán túlzásnak hangzik, pedig pont ez jutott eszembe ebben a helyzetben egy babakocsival, egy 3 hónapos csecsemővel: egy olyan videójátékban éreztem magam, ahol a túlélésért kell küzdeni egy zombiapokalipszis közepén. Már terhesen is gyakran háborogtam magamban, hogy akkora pocakkal, amivel az ajtón alig fértem fel, simán hagytak állni az emberek a buszon – egészen addig, amíg ki nem nyitottam a szám, és kedvesen kértem helyet magamnak mindig. Vagy kért nekem helyet jellemzően egy-egy idős néni, kicsit hangosabban, kicsit népnevelő célzattal.
Vicces szituációk voltak ezek, ahogy én egyensúlyozok a pocakommal 8 hónapos terhesen, és egy pöttöm néni harcosan szembeszáll a busz közönségének közömbösségével. Akkor már körvonalazódott bennem, hogy én bizony nem értem az embereket. Nem feltételezem, hogy rosszindulatból ne adnák át a helyet a kismamáknak, inkább csak valószínűleg mindenki ennyire el van merülve a saját fejében. Esetleg azt gondolják magukban, hogy
“magadnak csináltad azt a gyereket, nehogy már én ne üljek miatta.”
Ugyanezzel a hozzáállással sikerül találkoznom – miért is lenne más? –, amikor babakocsival közlekedem. Tudom, hogy eretnek vagyok, mert miért nincs kocsim, ha egyszer babát szülök, szüljek mellé autót is magamnak. Vagy ha már nincs kocsim, akkor mit izgek, minek akarok én menni mindenfelé, amerre a szél fúj. Egyébként én még nem is izgek annyira, csak szeretnék néha eljutni venni egy csomag pelenkát, esetleg vágynék egy ikeás nézelődésre, vagy pont meglátogatnám babástul egy barátnőmet. Meg van az úgy is néha – hetente kétszer –, hogy a nagy lányomat el kell kísérni orvoshoz, ami nem a következő utcasarkon van.
Semmi extra, csak az élet.
Amikor azonban nekiindulok, mindig azzal szembesülök, hogy simán nem segít senki felszállni, állnak bambán a férfiak és a nők, türelmetlenségüknek még hangot is adnak, hogy mit bénázok én a babakocsimmal a busz lépcsőjén. Aztán nem engednek oda a babakocsi helyére – ahová egy jó nagy matricával ki van írva, hogy nekem oda kell állnom –, csak ha szólok, hogy ugyan már, nem lehetne, hadd álljak oda. Ha pedig szólok, akkor ciccegés és szemforgatás a válasz.
Nekem meg az jut eszembe, hogy bocs, hogy én is élek, hogy kifizetem a jegyet, és még utazni is szeretnék A-ból B-be. Bocs, hogy babakocsival teszem mindezt. Bocs, hogy szültem, pedig fogy a magyar, úgyhogy lehetne akár úgy is felfogni ezt az egészet, hogy az én gyerekem társadalmi érdek. Hogy ne fogyjunk el, és majd ő termeli a GDP-t.
Nem kötelező segíteni, persze.
Fel lehet háborodni, hogy a babakocsimmal elfoglalom a busz felét és még sokáig is tart, míg fel- meg leteszem a buszról. Lehet utálni engem, mert a babakocsi helyére szeretnék állni. Emelgetni is lehet a szemeket, hogy én mit rendezkedek, miért tartom fel a buszt, és hogy képzelem, hogy segítséget szeretnék.
Pedig semmi vérlázítót nem teszek, és nem várok el, csak egy kis emberségre vágynék. Egymás iránti empátiára, segítőkészségre. Hogy úgy bánjunk egymással, ahogy szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Te felsegíted a babakocsimat, én megfogom a szatyraidat. Szeretném, ha belegondolna mindenki, amikor terhes nőt vagy babakocsival küzdő anyukát lát a BKV-n, hogy milyen lenne, ha ő lenne a helyében. Csak egy cseppnyi kedvesség, nem fáj, tényleg. Aztán ígérem, amint ülni tud a gyerek, már át is nyergelek a biciklire vele, és felé sem nézek a nagy közösségi utazásnak.
