“Jóban vagyok a szeretőm feleségével”

Persze nem úgy kezdődött. Nem úgy, hogy jóban lettünk volna, vagy ismertük volna egymást. 

Teljesen hagyományosan indult a történet: összejöttem egy férfival, akit már régóta ismertem, és talán nagyon régen, valamikor kamaszkoromban szerettem is, persze teljesen máshogyan, furcsa kamaszszerelemmel még a középiskolában. Sosem jártunk, mert neki mindig más tetszett, csak barátok voltunk, és rengeteget beszélgettünk, én meg nem mertem elmondani neki, hogy szeretem. Attól féltem, mindent lerombolok vele. Talán így is lett volna, nem tudom.

Vége lett a gimnáziumnak, leérettségiztünk, és évtizedekig nem találkoztunk. Én osztálytalálkozókra sem jártam. Egy közös munka hozott össze minket; teljesen meglepett, hogy felkerült Pestre, és hogy nagyjából hasonló területen dolgozik, mint én. Együtt kellett működnünk egy projekten, ami mindkettőnk szívügyévé vált, és nem tudom megmagyarázni, hogyan, de egyik napról a másikra egymásba szerettünk. Két nap alatt ágyban találtuk magunkat, és nagyjából a harmadik napon esett le, hogy mit csinálunk. Én kevesebbet kockáztattam, mert már elváltam, van három nagy gyerekem, lassan önállósodnak, ő viszont házasságban él, két fiuk van.

Rengeteget vívódtunk, én is próbáltam többször szakítani, ő is, de végül mindig visszamentünk a másikhoz.

A felesége egy év után tudta meg, hogy vagyok, úgy, hogy a szeretőm bevallotta, mert nem bírta már ezt a terhet. A nő teljesen várhatóan reagált: kiborult, válni akart, dühös lett, mindent borított, és egyszer hozzám is eljött. Üvöltözött velem, lekurvázott, aztán sírni kezdett, lerogyott egy székre, én meg eleve szörnyen éreztem magam, hogy egy ilyen helyzet részese vagyok, és – be kell vallanom – egyáltalán nem utáltam Editet (nevezzük így), még akkor sem, amikor üvöltözött, és a sírás alatt megpróbáltam megvigasztalni. Nagyon nehéz lehetett neki, ráadásul én tíz évvel idősebb is vagyok nála, bár nem tudom, ha tíz évvel fiatalabb lennék, az segítene-e. Végül egész őszintén elbeszélgettünk.

Én elmondtam, hogy nem akarom felrúgni a kapcsolatukat, nem akarok válást miattam – ami nagyjából igaz is, az idő kilencven százalékában nem akarok, a maradék tízben persze felmerül, milyen lenne együtt élni a férfivel, akit szeretek. De, ahogy a történetből is kiderül, nem vagyok mai csirke, és igyekszem örülni annak, ami van, és – ezt sem fogják ugyan elhinni nekem – nem célom más kapcsolatok szétrombolása.

A beszélgetés után egyébként a férfi, a szeretőm, néhány hónapig nem keresett, és én sem kerestem őt.

De visszahúzott a szerelem. Később Edit megint felkeresett, és kicsit vidámabban beszélgettünk, vagy legalábbis nem sírva. Azt mondta, gondolkodott, és most elfogadja ezt a helyzetet, megbeszélte a férjével, az én szeretőmmel, azzal a feltétellel, hogy ha egyszer neki is akadna egy szerelme, nem lesz ellenvetés. Bár ezt nem tudja elképzelni, hogy neki is akadna. Azóta meghívott egy házibuliba is, amit a lakásukban tartottak. Nem tudtam, mit várjak, de elmentem. Érdekes, mert ott meg nekem volt nehéz azt nézni, hogy ők férj és feleség, persze családi barátként voltam bemutatva, de különös módon egy kicsit befogadtak a baráti körükbe.

Én már nem gondolom úgy, hogy a másik nő csak egy boszorkány lehet. Végtelenül tisztelem Editet, és – ez biztos furcsán hangzik majd – mindketten tudjuk, hogy van bennünk valami közös, ami egy kicsit összetart: ugyanazt a férfit szeretjük. Hogy így kerek-e  a világ mindkettőnknek vagy mindhármunknak? Nem tudom. Néha igen, néha egyáltalán nem. De vannak jó pillanatok.

Van saját történeted, amit megosztanál? Küldd el az anyamborogass.blog@gmail.com email címre!