Amikor még nem születtek meg a lányaim, azt hittem, hogy a lakás azért van, hogy szép rend legyen benne, tisztaság, minden a helyén úgy, hogy mindenről tudom, hol találom. Ez abban a pillanatban a feje tetejére állt, amint totyogókorba léptek, és mindent, de tényleg mindent szétbombáztak. Azóta eltelt tíz év, és még mindig ott tartunk, hogy meg vagyok győződve arról, hogy van egy fekete lyuk valahol a lakásban, ami gyűjti a fél pár zoknikat, hajgumikat, plüssöket és az ékszereimet. A legértékesebb lecke, amit tanultam a totyogóimtól, az volt, hogy hogyan ne törődjek a körülöttem lévő káosszal. De jöjjön a többi is, amire ráébresztettek.
A tárgyakat nem nézni kell, hanem használni
A picik számára semmi értelme annak, hogy vannak körülöttük mindenféle izgalmas tárgyak, amik csak úgy ott hevernek parlagon a polcokon, és nem lehet hozzájuk nyúlni. Minek olyan tárgyakat nézegetni, amiket nem lehet használni. Vagy legalább földhöz vágni, megrágcsálni, összenyálazni, csokis kézzel végigtapizni. Be kellett látnom, hogy igazuk van, minden, amivel nem játszhatnak, teljesen felesleges és csak stresszforrás számomra.
Kivéve a könyvek, mert azt nagyon hamar megtanítottam nekik, hogy az én jelentős méretű könyvtáram szent és sérthetetlen, és nem szabad a lapokat két kézzel kitépni, majd a szájukba tömni. Annyit megtettem, hogy az alsó könyvespolcokat azért kiürítettem, amíg elég nagyok nem lettek ahhoz, hogy rendeltetésszerűen használják a könyveket, vagy minimum ne akarjanak puzzle-t csinálni belőlük.
Az egyszerűségben rejlik a legnagyobb öröm
Akkor jöttem erre rá, amikor láttam, hogy teljesen mindegy, milyen csilivili játékot veszek nekik ajándékba karácsonyra, őket a játék doboza érdekli. A kisebbik lányom órákat el tudott lenni egy dobozzal, míg a nagyobbik a kiskanalak rabja volt. Ha adtam neki egy sima teáskanalat, azzal akár fél óra szabadidőt is nyertem magamnak. Észrevettem a lakásban a kis szépségeket, amikre ők annyira rácsodálkoztak: az ablakban lógó hegyikristályt, amit évekkel azelőtt tettem oda, aztán szinte el is feledkeztem róla. Ők azonban megbűvölve nézték és a kedvencükké vált, ahogy csillog rajta a napfény.
A lakberendezésben a kényelem a lényeg
Erre akkor jöttem rá, amikor a gyönyörű díszpárnáimra közölték, hogy kifejezetten kemények és nem jó nekik dőlni a kanapén. Teljesen igazuk volt, én is utáltam őket a hátam mögött, mindig ledobáltam a kanapéról mindet, ha oda akartam ülni. Vagy amikor a szépséges, dizájnos takarót utasították el, mert az szúrós. Ebben is igazat kellett adnom nekik, én sem szívesen takaróztam vele, csak a színei miatt vettem meg. Lehet, hogy a mostani lakberendezési kiegészítőim nem annyira szemet gyönyörködtetőek, de hát végül is nem katalógusfotózásra készülünk állandóan, hanem élni akarunk, méghozzá kényelmesen és puha takarókkal.
A káosz vidámságot jelent
Estére természetesen a káosz legmagasabb fokára hágott a lakás állapota, ám ez nem rendetlenséget és kényelmetlenséget jelentett nekik, hanem azt, hogy egy csuda vidám és játékkal teli napot tudhatnak maguk mögött. Onnantól kezdve számomra sem olyan frusztráló, ha véletlenül egy pónira ülök a kanapén, vagy meglátom az egész bábkészletet a nappali sarkában. Mert ez csak annyit jelent, hogy ma is jót játszottak, és jól érezték magukat a bőrükben.
