Igazság szerint, ha túl szigorúak vagyunk anyaként saját magunkkal szemben azért, mert nem vagyunk tökéletes szülők, akkor sokkal kisebb az esélyünk arra, hogy jobbá váljunk. Ez valamiféle univerzális anyukaérzés lehet, Hilary Duff nyilatkozott hasonlót szülés után az alakjáról, amit még akkor nem sikerült terhesség előtti állapotokra visszarendeznie: “Nyilvánvalóan fontos, hogy egészségesen együnk, járjunk edzésekre és figyeljünk oda magunkra, de a hibáinkkal békében lenni sokkal fontosabb és szexibb.” Mélységesen egyetértek vele.
Azzal, ha megbékülünk a hibáinkkal, sokkal magabiztosabbá és sokkal vonzóbbá válunk.
Ha visszaemlékszem az első kislányom születésére, az első hetekben, friss anyukaként borzalmasan bizonytalan voltam szülőként. Nem tudtam mit és hogyan csináljak, hogy az jó legyen a babámnak, és nem tudtam, hogy amit gondolok, az jó-e, ha pedig máshogy gondolom, mint a többi anyuka, akkor vajon ártok-e neki. Rettenetesen zavart, hogy én, aki amúgy hallgatok a megérzéseimre az élet más területein, most itt téblábolok tanácstalanul. A bátortalanság és letörtség persze nem a legjobb motivációs tréner, eltartott pár hónapig, amíg ráébredtem, hogy a magam módján egész jól életben tartom a gyerekemet.
Rájöttem, hogy nem kell magamtól elvárnom olyat, ami nincs meg bennem.
Ha szeretek aludni, akkor nem kell úgy tennem, mintha felhőtlen boldogsággal töltene el az éjszakai szoptatás. És attól sem fog sérülni, ha néha ki akarok szabadulni otthonról egyedül. Muszáj volt feladom az állandó aggódást azon, hogy mit nem csinálok épp jól – lásd az épp káoszba fulladt háztartást –, mert épp emiatt voltam annyira sem jó szülő, amennyire pedig lehettem volna.
Amikor 20 hónap múlva megszületett a második kislányom, akkor már sokkal magabiztosabbnak éreztem magam tökéletlen, de azért elfogadható anyaságommal együtt. Tisztában voltam vele, hogy mi az, ami nem az én területem, amiben folyton elhasalok, bármennyire is igyekszem. Azóta ebben a tíz évben ez a lista nem csökkent, hanem jócskán bővült. Nemhogy tökéletes nem vagyok bennük, de kifejezetten béna bírok lenni. Mivel azonban mindezzel már megbékéltem, ezért nem is problémázom rajtuk. Rengeteg ilyen dolog van, csak pár közülük:
- Képtelen vagyok normálisan hajat fonni.
- Nem bírom rendszeresíteni az edzést az életemben.
- Rendszeresen elfelejtek kiteregetni.
- A gyerekek figyelmeztetnek, hogy vacsoraidő van.
- A reggeli kávém előtt nem tudok mosolyogni.
- Minden növényt kinyírok egy hét alatt.
- Sosem tudok elég zoknit és nadrágot venni a lányoknak.
- Halogatós vagyok, míg egyszerre szakad a nyakamba minden elintéznivaló.
- Szinte sosem érek oda időben a suli elé.
- Kétnaponta kimegy a fejemből, hogy reggelire legyen tejük.
Amikor először végig gondoltam, miben nem vagyok tökéletes, olyan hosszú lett a listám, hogy mély depresszióba estem.
Hogy nekem ez nem megy, sose fog menni, és én vagyok biztos a világon a legrosszabb anyuka, akinek a gyerekei tuti terápiára járnak majd felnőttként, hogy valahogy túléljék a gyerekkorukat. Szerencsére ezeken a gondolatokon sikerült átlendülnöm pár nap alatt, beláttam, hogy nem vagyok azért annyira reménytelen eset, és hogy tulajdonképpen nem is kell nekem tökéletesnek lenni.
Anya kell nekik, nem pedig egy robot, úgyhogy megbeszéltem magammal, hogy jól van ez így. Igyekszem odafigyelni, hogy ne maradjon a ruha a mosógépben; nem lesz szép, hosszú hajfonatuk, amíg meg nem tanulnak maguknak csinálni; nem tartok növényeket; előbb kelek fel, hogy megihassam a kávémat és ne kelljen mosolyognom senkire. Lehet, hogy nem megyek le minden nap az edzőterembe, és emiatt nem lesz sosem feszes, tökéletes testem, de ez is rendben van. Cserébe napi két órát biciklizek velük, ami sokkal szórakoztatóbb.
Ebből a kiindulópontból már sokkal könnyebb szülőnek lenni.
Hiszen más dolgom nem is nagyon van, mint önmagamként funkcionálni és meghozni olyan döntéseket, amiket én jónak gondolok. Ha én azt látom jónak, hogy a gyerekem még ne járjon egyedül iskolába tízévesen, akkor tőlem a feje tetejére is állhat a többi szülő, aki az ellenkezőjéről győzköd. Ha én úgy látom jónak, hogy megmosom a haját, akkor nyugodtan mondhatja anyukám, hogy ehhez már nagy lány, és nem nevelem önállóságra ezzel, akkor is ezt fogom tenni. Ahogy most a harmadik kislányomnál is, aki még csak pár hónapos, már úgy állok a kérdéshez, hogy írhat bármit a sok okos könyv, és mondhat a szomszédasszony, amit akar, én bizony felveszem, ha sír, akkor is, ha kis matrica válik belőle, akinek mindig hurcolni kell a fokhagymafenekét. Mert én úgy látom jónak.
Talán egyszer eljutok odáig, hogy megtanulom a parkettafonást és gyönyörű, burjánzó növényzettel tudom körbevenni magam. Ám addig is nem akarom rosszul érezni magam amiatt, hogy csak két copja van a lányaimnak, és művirágot vettem dekorációnak. És ha sosem tanulom meg a fonást, és továbbra is legyilkolom minden jóakaratom ellenére a növényeket? Akkor is rendben vagyok magammal.
Azzal, ha vergődünk minden pillanatban azon, hogy mit nem csinálunk jól anyaként, és tele van a fejünk azzal a kellemetlen “kellene” szócskával, csak a saját örömünket vesszük el. Az anyaság örömét. Nem túl jó móka a gyereknevelés, ha folyton csak arra emlékeztet minket, hogy mit szúrunk el folyamatosan.
Azt javaslom, hogy te is írj egy listát, ha magadra ismertél, írd össze, hogy miben érzed azt, hogy nem vagy jó anya.
Ha némelyik hibádról úgy látod, hogy tényleg érdemes lenne kezelésbe venni a jó szülőség érdekében, mert kihat a gyerekkel való kapcsolatodra, akkor keress egy jó példát magadnak, aki szerinted ezt jól csinálja, és másold le a viselkedését.
Például nekem megtetszett, ahogy az egyik anyuka úgy várja az iskolánál a gyerekeit mindig, hogy visz nekik valamilyen egészséges finomságot a hazaútra, úgyhogy ezt én is megteszem azóta. És ettől jobb anyának érzem magam, a gyerekeim meg örülnek, hogy mindig kapnak meglepetést. A legjobb, amit anyaként tehetsz, ha az erősségeidre koncentrálsz, és azokból merítesz erőt a mindennapokhoz. A cél legyen az, hogy vidám, görcsöktől mentes anyuka legyél, ne a tökéletes szuperanya-képet kergesd. Mert anya mosolya az egész család mosolya.
