A huszonöt, az úgy kezdődött, hogy felvettem egy nagyon piros ruhát a partira. Egy olyat, igen. A partimra. Rengetegen érkeztek, közeli és távoli ismerősök, és az öcsémtől kaptam egy ananászt meg egy gyertyát, ami aztán elveszett, hiába kerestük hajnalban, de addig belebújtunk a fülledt, boros éjszakába, feszengtem a piros ruhában, amiben állítólag tetszettem, sokaknak tetszettem, de persze nem vettem észre, hülyén éreztem magam, húzogattam a szoknyát lefele, a dekoltázst fölfele, persze, az alkohol növekvő mennyiségével egyenes arányban már kicsit lazábban vettem ezt a hosszúság-mélység-kérdést, és – bár akkor nem igazán hittem – utólag azt gondolom, talán mégiscsak szép lehettem. Utólag azt is gondolom, nem kell túl szépnek lenni ahhoz, hogy megnézzenek, elég hozzá egy piros ruha is.
Bizonytalankodtam magamban, nem tudtam, jó vagyok-e egyáltalán bármiben, hogy megfelelek-e egyáltalán valakinek,
hogy mi lesz így velem, közben meg akartam az életet, követeltem minden egyes izgalmas percét, facsartam ki a pillanatokat, amíg el nem fáradtam például hajnalban meg évekkel később, nem is igazán a kifacsart élvezettől, ami mondjuk nem mindig jött, hanem a fene nagy akarástól.
Azt hiszem, minden bizonytalansággal együtt, a huszonévesek végtelen kevélységét hordoztam. Kevély és gőgös voltam, mert azt hittem, hogy tudok dolgokat. Tudtam például, hogy a szüleim mit rontottak el velem kapcsolatban, miben hibáztak, és miért sérültem miattuk, és tudtam, hogy én ezt sokkal jobban fogom csinálni. Szentül hittem, hogy a nehézségeket, amiket dobott az élet, amiket belülről éreztem, tartós önismerettel kiküszöbölöm, mert hiszen addig is mennyit haladtam már!
Huszonöt évesen volt rá példa, hogy elmondtam, ha valami nem tetszett, és néha még lépni is sikerült afelé, amit szerettem volna. Feltéve persze, hogy tudtam, aktuálisan mit is szeretnék. Azt is tudtam, hogy csak várnom kell, és egyszer csak eljön a minden. Az a dolog, amit ígérnek folyton. A nagy izé, nagy Ő, nagy boldogság, nagy élet, nagy szerelem.
És nekem ez kellett, mert kevesebbel nem értem be, hogyan is érhetném, azt gondoltam, nem holmi boldogság-percecskékre jöttem én a földre,
hanem az egészért, és emellett még a világot is akartam, az egészet, mert izgatott és érdekelt, mert tudni vágytam, mi van a tenger fenekén, odalent, legmélyebben, mindegy, ha sötét, de hadd lássam, és azt is, mi van odafönt, a hegytetőn, Everest, gyere!, ha hideg is vagy, megnézlek, rád lépek, látom, amit Isten lát, mind a felhőket, dombokat, törpe embereket és mindent, és még a sivatagot meg a szavannát meg az őserdőt, a Közel- és Távol-Keletet is felfedeztem volna, továbbá, megjegyezném – gondoltam magamban –, hogy egy indiánnal sem beszéltem még, és ez tarthatatlan, és néhány eszkimóval is kezet fognék ebben az életben. Telhetetlenül vágytam. Arra, amiről úgy gondoltam, egyébként is jár.
Aztán eltelt tíz év. Megnéztem néhány országot, éltem máshol, odaát, egy furcsa helyen, más emberek között, akiknek üvöltenem kellett, ha nem tetszett, amit csináltak. Megtanultam egy kicsit üvölteni legalább. Férjhez mentem, aztán majdnem meghaltam egy gyerekkel a hasamban, de végül mégsem, mert az orvosok is segítettek – sokat –, meg mert valami kattant az agyamban, konkrétan úgy döntöttem, hogy itt szó nem lesz meghalásról, a legkevésbé sincs annak itt az ideje, mindent kihúzok én két Algopyrinnel, nem érdekel. Úgy néztem ki, mint a saját szellemem, majdnem haldokló tükörképem, de kizártam a halál lehetőségét.
Felteszem, a sejtjeim nem zárták ki, a testem mindvégig tudta, hogy itt nem fix a kiút, a gyerek meg, nem tudom, mit tudott, de kijöttünk belőle, felépültünk, megemberesedtük, aztán mégiscsak odajött a halál vagy az Isten, talán mindketten, oda, énhozzám, ahhoz a székhez vagy ágyhoz, ahol mások szerint nyomnom kellett volna, szerintem meg igyekezni életben maradni, ahol talán már nem is láttam semmit magam körül, legfeljebb hangokat hallottam, egész hangosakat meg cikázó energiákat éreztem, talán a körülöttem levők lehettek, és ahol egyszer csak feladtam mindent, és azt mondtam a halálnak, aki ugye lehet, hogy Isten volt, hogy nem megy tovább, tessék, itt vagyok. Már semmit nem tudok tenni, vége van, odaadom magam, nem vagyok a magamé. Néhány pillanat múlva előbukkant, majd felsírt a fiam, és én még mindig nem tudom, meghaltam-e akkor.
Azóta alig tapasztaltam valamit abból a bizonyos, iszonyúan izgalmas világból. Semmi nem ment kívülre, minden befele történt.
A hómezők és sivatagok helyett láttam embereket gyógyulni, de sokat haldokolni is, köztük egy számomra különösen kedveset. Néha néztem, ahogy közelednek a nagy odaadáshoz, és szétfeszíti őket a szenvedés, olyanok lesznek, mint az újszülöttek, én meg semmit nem tudtam tenni, csak ülni mellettük. Tőlük tanultam, hogy mennyire gyönyörű lehet az élet a legrondább helyen is, hogy hogyan lehet csöndben szeretni egymást nyolcvan évesen, hogy gyűlölni is megy ám még az utolsó pillanatokban, és hogy az ember kinyújthatja a kezét, ha arra vágyik, hogy a másik megfogja.
Közben lassan harmincöt leszek, és már semmit sem tudok, legfeljebb csak hallgatni jobb pillanataimban, ha az is valami. Elfolyt a pöffeszkedésem, a nagy gőgöm egy része, elmúlt a biztonság. Nem tudok jobban gyereket nevelni, mint a szüleim, nem tudom a kulcsot, a megoldást, nem lettem tökéletes ember, nem oldottam meg az összes önismereti problémámat, nehezemre esik nemet mondani még mindig, nehéz mondani, ha fáj, nehéz kérni, talán csak adni könnyű. Évek óta birkózom az Istennel, és abban bízom, ha egyszer feladom a küzdelmet, majd teljesen átölel.
Akarom ám még a világot, csak halkabban mondom, mint régen, és hozzáteszem a feltételes módot.
Ha kapnék egy évet, ha az az idő nem esne ki mondjuk a családom életéből, és lenne egy jegyem a mindenhova, a hegytetőre, a tibeti kolostorba, az Amazonashoz, a mongol pusztákba, New Yorkba meg Dél-Afrikába, a tengerek mélyére, mennék én, hogyne mennék, csak kicsit edzeném előtte a testemet, mert már tudom, hogy mindent mégsem bír ki csak úgy. Egyébként pedig az ismeretlen város utcáin előbukkanó idegen izgalmas tekinteténél egy vagy két vékony újszülötthajszálnyival, tényleg csak egy kicsikével, jobban érdekel a velem szembejövő ember szeme, pedig a mi környékünkön esélyes, hogy az illető alkoholista.
Szeretném én a mindent, bizisten szeretném, és azt is, hogy szeressenek és fogadjanak el,
még akkor is, ha nem jár, jól jöhet, de, Szent Ferenc után közepesen szabadon, egy picikével, egy icipicikével jobban szeretnék jól szeretni, mint szeretve lenni és inkább szeretnék megbocsátani tudni, mint azt, hogy bocsássanak meg nekem.
Harmincöt vagyok, és semmit sem tudok, és semmihez sem érzem, hogy jogom van, és ha kérhetnék bármit, azt hiszem, egy kis türelmet kérnék magamhoz, hogy ne pöröljek folyton, hogy elfogadjam, hogy ez van most, ez vagyok éppen. Ennyi elég is lesz. És ha ez nincs, akkor elmajszolnék egy epertortát. A régi idők emlékére. A gyerekzsúrokéra. Az éppen megfelelően sérült gyerekkoroméra.
