Úgy látom, hogy a nyolc hónapos fordulód alkalmából egy pillanatig sem bírsz megmaradni a kis fokhagymafenekeden. De most tényleg, kérlek, nyugodj már meg! Mondanom kell valami fontosat annak a cuki kis pofidnak.
Kicsikém, határozottan veszélyes vagy. Egyrészt amióta kitaláltad, hogy hátraveted magad úton-útfélen, legyél bárhol, féltem az életed, és arról rémálmodom néha, hogy a járókában a rácsok között talállak betört fejjel. Másrészt a saját testi épségemet is féltenem kell néha, amióta rájöttél, milyen mókás, ha eléred a szememet, számat, orromat, fülemet – szabadon választható testrészemet –, és teljes erőből megráncigálod, kinyomod, rásózol egyet.
Sosem hittem volna, hogy egy ilyen kicsi lányban ekkora erő van, de most már látom: sokkal izmosabb vagy, mint az látszik,
a babahurkáidat csak elterelő hadműveletnek szánod, igazából a muszklik álcázására vannak. Most már abban is biztos vagyok, hogy azért vagy ilyen cuki, hogy az ilyen ön- és közveszélyes mutatványaidat mindenki elnézze neked. Sőt mi mind még mosolygunk is rajta, amikor mondjuk belekapaszkodsz a nagyi fülbevalójába és széttéped vele a fél fülét.
Arra szeretnélek megkérni, hogy legyen egy olyan napunk, amikor nem próbálod leszaggatni rólam a fél arcomat. Sem a ruháimat. És ezen a napon szeretném, ha egyszer sem kellene megmentenem az életedet. Értem, hogy ebben a korban most épp ez a dolgod, de könyörgöm, találj magadnak más életcélt, és ne az emberek és tárgyak szétszedése, tépése, ütlegelése legyen a fő programod.
Tisztázzunk pár dolgot. Az orrom nem azért van, hogy lecsavard.
Még csak nem is azért, hogy folyamatosan játékokat próbálj beleszuszakolni. Az nekem fáj. Ahogy a hajam sem azért nőtt a tarkómra, hogy te marokra fogd és kitépd, amikor a karomba veszlek. Hullik az magától is rendesen, nem kell neki még a te segítséged is, hogy ritkább legyen. És köszöni a hajam, de ételt sem kér, amikor a szád felé közelítek a kanállal, az nem azért történik, hogy te elkezdj nagy erőkkel brümmögni és rám fújni minden ételt, ami véletlenül a szádba került. Ha pedig már itt tartunk, az asztalon sem azért van mindenféle izgalmas bögre, kulcs, telefon, hogy azt te egy nagy kaszáló mozdulattal a földre küldd. Sőt a szekrényekben lévő ruhákat például azért hajtogatom össze, hogy ott szépen bent maradjanak, ahova valók, és ne kelljen összeszednem a lakás minden pontjáról a saját felsőimet és melltartóimat egy nap folyamán hatszázszor.
Az, hogy kényszeresen fogsz, rágsz, dobálsz minden létező tárgyat, egyszerűen az őrületbe kerget. Egy játék sosem elég, neked meg kell ragadnod a távirányítót, a laptopot és a kávésbögrét is, lehetőleg úgy, hogy tele legyen forró kávéval. Jelzem, amióta megszülettél, azt hiszem, nem sikerült még úgy meginnom egy bögre kávét, hogy ne hűlt volna ki jéghidegre. Jó, tudom, nem igazságos felhánytorgatom, hogy mindent a szádba veszel, hiszen ezzel “olvasol”, hogy megnyalogatod a tárgyakat. De tényleg válogatás nélkül mindent a szádba kell venned? Reggel 6 órára már végigolvastad az ujjaimat, az arcomat, a nyakamat, a pólómat, a telefonomat, a párnákat, és amikor a telefon töltőjét kellett kiszednem a szádból, akkor raktalak vissza a kiságyadba.
Most, hogy ilyen őszintén beszélünk egymással, megemlíteném azt a rengeteg, bőséges nyálfolyamot is, amit a szádból folyatsz ki percről percre.
Ha aranyat tudnék belőle csinálni, én lennék a világ leggazdagabb nője. Honnan jön egyáltalán ennyi nyál egy ilyen pici babából? A világ legnagyobb rejtélye számomra. Nem lehetne, hogy egyik pillanatról a másikra csak úgy növeszd ki a fogaidat? Mondjuk bőgés nélkül leginkább. Egyik pillanatban még nevetgélsz, a másikban meg hirtelen ordítasz, tényleg nem tudlak követni néha. Mindezt éjszaka is. Fáradt vagyok, aludnom kell, kérlek.
Ha pedig az alvás szóba került, vannak itt gondok ezen a téren is. Mi a problémád az alvással tulajdonképpen? Az elmúlt pár éjszaka minden órában felkeltél. Minden egyes órában! Úgy éreztem már magam, mint akit épp alvásmegvonással hallgat ki a CIA. Van egy remek ötletem: csak aludj! Tudod, az az érzés az elnehezedő szemhéjaknál. Ilyenkor kell lecsukni és úgy tartani. Csendben! Anya és apa nem megy sehová attól még, hogy te alszol. Szeretünk. De nem akarjuk, hogy felébredj óránként, fájdalmas élmény. Jó, hát ha nagyon akarod, felébredhetsz, és én úgyis megyek hozzád, amint felsírsz, de azt ne várd tőlem, hogy reggelre még boldog is legyek tőle.
Amint láthatod, tényleg őrjítő veled együtt élni.
Az egyetlen túlélési technikám erre a helyzetre az, hogy addig puszilgatlak, amíg el nem kezdesz kacagni. Amikor mosolyogsz, gügyögsz és megsimogatod az arcomat – épp mielőtt kinyomnád a szememet –, a legtisztább szeretet érzése tölt el, ez pedig mindent felülír. Még a szemgolyómat is neked adnám, bár azért kicsit hiányozna. Az éjszakai alvást azért fontold meg.
Szeretettel ölellek:
Anya
