Fontos erről beszélni, mert a legtöbb szülő azt gondolja, hogy nem szabad semmiféle negatívat éreznie, kifelé mindenképpen azt kell mutatnia, hogy egy nagy csillámporos, rózsaszín felhő veszi körül, ha megszületik a gyermeke. Csakhogy mint semmi az életben, ez sem ilyen egyszerű, és a szülők is sokan az érzelmek széles skáláját élik át, ha babájuk lesz. Ez a három elsőgyerekes szülő nem rejtegeti tovább a szülőség árnyoldalait, elmesélték a saját történetüket azért, hogy mások is erőt merítsenek belőle és lássa a többi szülő, hogy nincsenek egyedül a világban a saját negatív érzelmeikkel, ne tartsák magukat ezért rossz anyának és apának.
“Az öngyilkosságon gondolkodtam”
“Bár az teljesen természetes, hogy a szülés utáni első pár hónapban szomorúság legyen úrrá az anyukákon, nálam ez túlment az egészséges határon. A fiam első két éve számomra a életem legrosszabb élményeként maradt meg. Az első év főleg arról szólt számomra, hogy felépüljek egy nagyon nehéz szülésből. Olyan érzés volt, mintha egy autóbalesetet éltem volna túl. Hónapokig még a szüleimmel kellett élnünk, miután kijöttünk a kórházból, ők gondoskodtak rólam, míg a férjem gondoskodott a babánkról. Az édesanyám fürdetett engem, a férjem fürdette a babánkat. Ha tudtam volna nevetni, akkor biztos mulatságosnak találtam volna ezt a helyzetet.
A második évben ki kellett lábalnom a szülés lelki következményeiből – szorongás, szülés utáni depresszió, kényszerbetegség –, ráadásul az első év nehézségei azt is eredményezték, hogy nem szerettem úgy bele a gyermekembe, mint más anyukák. Nem tudom leírni azt a szörnyű érzést, hogy akarod szeretni a saját gyerekedet, de nem megy, nem érzel semmit. Azt éreztem, hogy hatalmas hibát követtem el, amitől egész életünkben szenvedni fogunk a fiammal, aki megérdemelné, hogy egy teljes szívből szerető anyja legyen. Csapdában vergődtem, újra és újra ugyanazok a gondolatok forogtak a fejemben. Nem láttam más kiutat, csak azt, ha megölném magam, vagy ha elszöknék a családomtól.
Ugyanazokon a stádiumokon mentem keresztül ebben a két évben, mint azok, akik gyászolnak: bénultság, tagadás, düh, alkudozás, bűntudat. A helyzet megváltoztathatatlansága feldolgozhatatlannak tűnt számomra. Végül a második év végére visszataláltam önmagamhoz, lassan elkezdtem felépülni. Most már szeretem a fiamat teljes szívemből, határtalanul és mindent megadok neki, ami csak tőlem telik.” (Rachael McCall)
“Idősebb apaként a legrosszabbtól tartottam”
“45 évesen, hat hónapja bejelentettem a barátaimnak, hogy apa leszek, az első gyermekem úton van. Az egyik úgy reagált, hogy “oka van annak, hogy az emberek huszonévesen válnak szülővé”, a másik pedig azt mondta nemes egyszerűséggel, hogy “ebbe bele fogsz halni.” A többi 500 ember (legalábbis nekem ennyinek tűnt) csak hangosan röhögött rajtam, és annyit tanácsoltak, hogy aludjam ki magam, amíg még megtehetem.
Nem is sejtettem akkor, hogy igazából mennyire szíven találtak ezek a szavak. Pár héttel a szülés előtt ismertem fel, hogy mennyire rettegek attól, hogy most tényleg vége van az életemnek, soha többé nem lesz időm magamra, és soha többé nem lesz időnk egymásra a feleségemmel. Egy hónapja megszületett a lányom és természetesen – mint minden kisbaba – a feje tetejére állította az életünket.
Elszálltak az aggodalmaim? Kicsit sem. Viszont kiderült, hogy fantasztikus szupererőm van: a fejem mellett két centivel ordító csecsemőtől sem ébredek fel éjszaka. Ennek a feleségem nem annyira örül, de cserébe nekem semmi problémám azzal, hogy pelenkázzak, és még élvezem is a gyerekkel járó felelősséget, ahelyett, hogy menekülnék előle – mint sok fiatal apatársam. Örülök neki, hogy segíthetek ennek a kis embernek abban, hogy a legjobb élete legyen.
Még csak egy hónap telt el, de már most nem tudom elképzelni máshogy az életet, nem is értem, mit csináltam én 45 évig a kislányom nélkül. Az egyetlen, amit nagyon bánok, hogy a korom miatt valószínűleg ő lesz az egyetlen gyermekem.” (Maxton Walker)
“A szülői örömök feledtetik a kialvatlanságot”
“Már kétéves a gyermekem, ami azt jelenti, hogy ebben a két évben szinte semmit sem aludtam. Egy időben azt éreztem, hogy egy boszorkány átvette felettem a hatalmat: a hangom karcossá vált, a hangulatom folyton sötét volt. Este 8 óra után rendszeresen azt éreztem, mintha valaki ülne a mellkasomon. Amikor alvásmegvonásod van, akkor minden olyan nehézkessé válik: a kapcsolatok feszültséggel terhesek, a munka szenvedés, még a cipő felvétele is gondot okoz. A férjem és én próbáltuk úgy túlélni ezt az időszakot, hogy váltott műszakban keltünk fel a babánkhoz hétvégente.
Azt szokták mondani, hogy a baba születése a legnagyobb öröm, ami érhet minket. Szerintem azért mondják ezt, mert semmi más örömre nem marad időd, úgymint olvasás, filmnézés, felnőtt beszélgetés. De nem akarok olyan lenni, aki riogatja azokat, akik tervezik, hogy gyerekük legyen, mert annyi csodálatos pillanatot is tartogat a szülőség, ami megéri a kialvatlanságot és minden más negatívumot. Amikor ő rám mosolyog reggel, az feledteti az összes álmatlan éjszakát.” (Homa Khaleeli)
