Eddig valahogy nem ment. Igazából egyre rosszabbul ment. Itt éltem ebben az országban, nem mentem el, hosszabb távra nem is terveztem elmenni, például örökre, de valami egyre jobban nyomasztott. Valamiféle közöny lett úrrá rajtam, valami “tök mindegy, itt már ez van”. Mindenki mindenkit hülyének néz, és megy a maga dolgára, ezt tapasztaltam néhány kivétellel, és rossz érzés volt azonosulni azzal a képpel, amit – úgy éreztem – a politikai döntések meg a külföldi, egyébként részben elferdített hírek terjesztenek Magyarországról.
Nem azért, mert minden szélsőséges interpretációval egyetértettem volna, hiszen a külföldi ismerőseimnek kedvesen megmagyaráztam, hogy nyugodtan jöjjenek ide, a testi épségük nincs veszélyben, nem fogják bántani, nincs itt forradalom, ne aggódjon – sokan ezt szűrték le ugyanis a hírekből.
De akkor is a mindent-lenyomnak-a-torkunkon országa voltunk, és ezt mély szomorúsággal szemléltem.
Aztán jöttek a menekültek is meg ez a rettenetes gyűlöletkampány, ami minden biztosítékot kivert, és abban a pillanatban aztán mégiscsak történt valami különleges. Mert nem csak a menekültek jöttek, nemcsak a gyűlöletet terjesztették, nemcsak ideológiai háborúk folytak, rossz ízűek és terméketlenek, hanem megjelentek az önkéntesek is. Először Szegeden, aztán Budapesten is, Debrecenben is.
És nemhogy csak kimentek a pályaudvarokra egy-két napra, hanem hónapok óta meg sem állnak, minden nap ott állnak, és gyakorlatilag lehetetlen körülmények között egyre többet tesznek az érkezőkért, akikről semmit sem tudnak, csak azt, hogy jönnek és régóta utaznak, és abban a néhány percben-órában, amíg itt vannak, megetetik, megitatják, felruházzák, megfürdetik a hullafáradt, reményvesztett embereket. Mások meg nem mennek ki, hanem beviszik a ruhát az elosztókhoz, odaadják az almatermésüket, elküldik a vizet, amit vásároltak, összegyűjtik a régi gyerekjátékokat, labdát vesznek, adják, amit adni tudnak.
Fotó: MTI / Balogh Zoltán
Hogy miért? Szeretetből, sajnálatból, együttérzésből, valamiből.
Néhány hónapja Philip Zimbardo meghirdette a Hősök Tere-projektet, amelyben az embereket arra próbálja rávenni, legyenek hétköznapi hősök, merjenek kockáztatni, merjenek egy kicsit kilépni a komfortzónájukból, és segítsenek másoknak. Tegyenek valamit, ne menjenek csak úgy el a rászorulók mellett.
A pályaudvaron segítők mind ilyenek. (És a más területen dolgozó önkéntesek is persze, ahogy te is az vagy, ha a szomszéd néni szatyrát felviszed, pedig már így is lekésed az egyetemi előadást vagy a munkába érést.)
De tovább is mehetek. Volt ez a Jézus nevű fickó, és nekem úgy tűnik, hanyagolható teológiai képzettségemmel nézve, hogy éppen erről beszélt. Nem azt mondta, hogy gondolkozz a szereteten és igyekezz érezni, még csak nem is azt, hogy szeress otthon, hanem azt, hogy “amit a legkisebbel tesztek az emberek közül, azt velem teszitek”. Ahogy vele bántok, az ugyanolyan, mintha velem tennétek. Ha gyűlölitek, kiközösítitek és az út szélén hagyjátok, velem teszitek, ha enni adtok neki, nekem adtok enni. Valami olyasmit üzen szerintem zanzásítva, hogy menj, és csináld, és tekints mindenkire úgy, mintha én lennék ő. És az önkéntesek éppen ezt teszik.
Egy embert látnak az érkezőkben, akinek minimum emberi méltósága van, és ez már magában rejti a benne levő istent is.
Valami nagyon konkrét dolgot csinálnak, nem csak elmélkednek vagy éreznek: belenéznek az emberek szemébe, és látják őket. Kinyújtják a kezüket. Adják a kenyeret. Nekem erről szól az evangélium. Meg arról, hogy ilyenkor születik meg az Isten országa. Ha adsz valakinek, aki rászorul. Ha emberként kezeled, amikor ő magát talán már nem is. Ha meglátod és elviseled a fájdalmát, amit csak érzékelsz. Pedig nem is ismered. Akkor, abban a pillanatban ott az Isten országa, nem kell rá várni, nem kell reménykedni benne, mert megvan.
És ez a maroknyi embercsoport – néhány ezren lehetnek –, akiknek egyébként méltán jó a sajtója, szerencsére, visszaadta a hitemet és a bizalmamat ebben az országban. Ebben a földi Magyarországban. Hála nekik nemcsak a menekültek találkoznak emberi bánásmóddal, nem távoznak szomjasan a Nyugatiból, én is úgy érzem, hogy egy klassz helyen élek. Ahol rengeteg mindennel és mindenkivel nem értek egyet, de vannak, akikkel igen. Úgy érzem, hogy érdemes itt maradni, így már igen, így már más, hiszen sokan – végső soron – segíteni akarnak egymásnak.
Sokan meglátják a kérést a szemekben, sokan nem tartják elfogadhatónak az értelmetlen szenvedést, a kiközösítést, és rengetegen fogják is magukat, és tesznek is. Fogják a kenyeret, megkenik. Cipelik a cuccot, elfuvarozzák. Beöltöznek jelmezekbe, hogy a gyerekek örüljenek. Mindenfélét kitalálnak.
Szóval ezzel az egésszel, most, az önkéntesekhez fordulva, azt szeretném mondani, hogy köszönöm. Köszönöm azt, amit tesztek, és hogy úgy látom, nemcsak értük teszitek, hanem mindenkiért. Mindannyiunkért.
Olvass még a témában!
További cikkeink a témában:
