Persze kell ő is, hiszen ő az én csatolmányom, egy tapodtat sem mozdulok nélküle. Az viszont egyértelmű, hogy nem tesz jót a hekk és közöttem lévő idilli kapcsolatnak. Először is kér belőle. Borzalom, az én hekkemből. Ami pont akkora és pont annyi, amekkorának szeretném és amennyi nekem kell ahhoz, hogy újabb három évig tudjak várni rá sóvárogva. De nem, az első falat az övé. Még nem jutok hozzá a hekkemhez, előbb szétnyomorgatom neki a falatot, hogy a szálkamentes halban se legyen egy fia szálka sem.
“Ez így gusztustalan, anya!”
Oké, talán nem a világ legjobb látványa, de legalább nem akadna a torkán semmi. Csakhogy ő hároméves, nem érti még, annyit lát, hogy szét van trancsírozva, köszöni, de így nem kéri. A következő falatot már nem nyomorgatom, csak reménykedem, hogy tényleg szálkátlan és nem köhögőrohammal kell megbirkóznunk három perc múlva. A veszély elhárult, gyermek falatozza a hekkdarabkát, én nekiláthatok a részemnek.
Már két falattal vagyunk kijjebb, de még megbékélek vele, csak hadd egyem meg ezt a megcsonkított halat itt előttem. “Anya, szomjas vagyok!” Táska, itatóspohár, a gyermek kezébe nyomom. “Nem vizet akarok, anya, vegyél nekem Kubut!” Ó, azt az elkényeztetett mindenit annak a hároméves világnak.
Átfutnak rajtam a lehetséges következmények attól függően, hogyan reagálok:
- Nem veszek neki Kubut, és ráerőltetem a vizet, amiből hiszti lesz = nem ehetem meg a hekkemet.
- Veszek neki Kubut, nem lesz hiszti = nem ehetem meg azonnal a hekkemet.
A b. variáció tűnik még a legfájdalommentesebbnek, mert abban legalább benne van, hogy egyszer csak odajutok a halamhoz, még ha hideg is lesz addigra. Az asztaltól felállok, a sort végigvárom, a Kubut megveszem. Gyermek mosolyog, a hekk nemkülönben. Már minden idilli. Vagyis csak majdnem.
A hal már a számban, épp rágás alatt ugyan, ám ekkor megszólal egy vékony hangocska a gyermekem irányából: “Anya, kakilni kell.” Ismét két lehetőségem van, olyan ez, mintha valami szerepjátékos könyvben szerepelnénk: vagy mérges leszek és még a végén elbőgöm magam a hekkem után, vagy teszek az egészre és nevetek. Hirtelen világossá válik előttem, hogy nem számít a hekk, nem számít, hogy olyan az élet jelenleg, amibe mindig beledumál egy hároméves. Az számít, hogy itt van és szüksége van rám, hogy szeressem, segítsek neki, töröljem ki a fenekét, altassam el éjjel. Mi ehhez képest egy hekk? Bőven ráér még három évig.
