Azóta már eltelt jó sok idő, de még a mai napig ledobom néha a láncot, és beismerem, hogy egyszerűen képtelen vagyok mindent egyben tartani. Például amíg még egyórányira dolgoztam, folyton elkéstem az iskolából, vagy épp elfelejtettem, hogy aznap pont ebéd után haza kellett volna vinni őket (örök hála az ismerős anyukának, aki kisegített). Az a mai napig jellemzően előfordul, hogy kinyitom a hűtőt, hogy vacsorát készítsek nekik, és rájövök, hogy nincs otthon nemhogy sonka, de még kenyér sem. Az egyensúlyra már nem is nagyon törekszem, csak úszom az árral, és igyekszem tüzet oltani. A jól ismert dolgozóanya-féle bűntudat már a személyiségem részévé vált, megtanultam nevetni magamon és azon a káoszon, amibe néha az életünk fullad.
A szülés utáni munkával rá kell ébrednünk nekünk, anyukáknak, hogy már semmi sem megy úgy, mint azelőtt, és az életünk egy nagy kompromisszumfelhőbe burkolózik. Kivitelezhető és menedzselhető – esetemben például három gyerekkel, egyedül is –, ha az elvárásainkat a valósághoz igazítjuk.
Nincs olyan, hogy munka és magánélet tökéletes egyensúlya
El kellett magamnak ismernem, hogy én amolyan káoszos ember vagyok, aki nem bír rendszerben gondolkodni. Reggel beindul az élet, és csak hozza az egyik történés a másikat maga után: rohanás az iskolába, munka, babázás, iskola, bevásárlás, családi program, közben munka is, háztartás… Engem elsodornak az események, ha hagyom, úgyhogy meg kellett tanulnom, hogy ne vesszek el az apró teendőim között, így egészen egyben maradnak a napjaink.
Nem jutunk el sosem a teljességig
Minden napnak megvannak a maga prioritásai, de néha túlbecsülöm, hogy mire vagyok képes. Amikor pedig nem sikerül az aznapra kitűzött céljaimat elérni, át kell gondolnom a teendők listáját és kurtítani rajta. Ha túl sok mindent nem tudok elvégezni abból, amit elterveztem, akkor csak frusztrálttá válok a nap végére, úgyhogy jobb a békesség és a kevesebb tennivaló.
Tudjuk, hogy nem tudunk mindenkinek megfelelni
Ez van, még akkor is, ha szeretném, hogy szupererőm legyen, nem tudok ott lenni több helyen egyszerre. Az idő és tér számomra sem hajlítható, ha szülőin kell lennem, akkor nem tudok dolgozni, ha dolgozom, akkor nem tudok a gyerekekkel lenni, nincs mit tenni.
Valamilyen esemény mindig extra figyelmet kíván
Amikor a gyerekek épp küzdenek a matekkal az iskolában vagy betegek, akkor tudom, hogy az a munka rovására fog menni, mert a teljes figyelmemet feléjük kell fordítanom. Ha viszont ők már jól vannak, akkor extra időt kell a munkámba tennem, hogy kompenzáljam a kimaradásomat.
Megtanultuk, hogy hogyan húzzunk határokat
A határok nemcsak a gyerekeknél, hanem a munkahelyen is fontosak. És még fontosabb, hogy saját magunk elé is határokat állítsunk fel, ha munkáról van szó – főleg otthoni munka esetében –, hogy ne sérüljön a gyerekekkel töltött idő. A határok segítenek, hogy kordában tartsuk az időnket, így alakulhat például az, hogy este 9 után már nem válaszolunk munkahelyi e-mailekre.
Feladtuk a tökéletességre törekvést
Az irreális elvárások magunkkal szemben csak frusztrációhoz vezetnek, és elszívják az energiáinkat, úgyhogy én már nem is törődöm velük inkább. Pont elég nekem az, hogy úgy feküdjek le minden este, hogy ma is megtettem minden tőlem telhetőt.
Kevésnek is örülni tudunk
Úgy tűnik néha, hogy minden erőlködésem ellenére sem sikerül saját magamra időt szakítanom, de legalább azzal az érzéssel ülök le altatás után, hogy mai is legyőztem az akadályokat. Megtanultam, hogy az énidőm ugyan lecsökkent, de azt a keveset nagyon tudom értékelni, elég egy film vagy egy rövid horgolás, és már rendben vagyok.
Néha nem elég, amit teszünk
A legjobb szándékom ellenére is előfordul néha, hogy lemaradok egy iskolai ünnepségről, szülői értekezletről vagy zsibvásárról. Általában a nap elején még működőképesnek tűnik a tervem, de aztán úgy dobja az élet, hogy mégsem jön össze úgy, ahogy kitaláltam. Ettől bűntudatom van egy ideig, de próbálom nem annyira a szívemre venni.
Talán nem a mi otthonunk a legrendezettebb, a sütijeim sem olyanok, amiket kiraknék a Pinterestre, sőt kicsit szétesettnek tűnhetünk, de amíg a gyerekek és én is jól érzem magam ebben a rendszer nélküli rendszerben, addig kit érdekel?
