Van nekem egy kedves barátnőm. A negyvenes évei elején jár, néhány éve vált el, két gyereke már viszonylag nagy, ő maga sikeres építész, szerintem gyönyörű, és néha azt hiszem, nálam sokkal bölcsebb. Legutóbb arról kérdezgettem, miért nincs pasija, hiszen nekem úgy tűnik, bármelyik férfit megkaphatná. Megkérdeztem, leírhatom-e, amit mondott, mert annyira meglepett és elgondolkoztatott. Végül jóváhagyta. Nagyjából így hangzott:
“Tudod, valamire rájöttem az utóbbi években, amire korábban nem gondoltam, vagy ami korábban fel sem vetődött bennem. Ráébredtem, nagyjából a válásom után, hogy addig az egész életemet azzal töltöttem, hogy vagy párt kerestem, vagy a párkapcsolatomon aggódtam. Kerestem az igazit, és akkor sokáig nem találtam, aztán meg többször úgy tűnt, hogy megtaláltam, és szerintem a gyerekeim apja sokáig igazi is volt. Csak valahogy az egész életem erre a párkapcsolatkérdésre épült.
Úgy gondoltam, hogy ha jó, és működik, és szeretve vagyok, és szeretek, akkor minden rendben az egész életemmel,
ha meg nem jó, mert bánt, mert nem úgy alakul, mert nem pont erre van szükségem, és nem ezt a férfit szeretném, akkor kuka az életem is, akkor semmi sem jó, akkor minden egész eltörött. És ezen a hullámvasúton ültem, és mondhatom, sokszor éreztem úgy, hogy nagyon lent vagyok, hogy itt gyökeresen lett elrontva minden, és utólag nem is tudom, hogy ez belőlem fakadt, hogy nekem a párkapcsolaton múlik minden, vagy a társadalmi elvárásokból, amelyek mintha folyton azt mondanák, hogy akkor teljes értékű az életed, ha szuper a kapcsolatod.
Amikor elváltam, akkor már azt hiszem, sejtettem, hogy nem csak azért válok, mert nem működik a házasságunk. Tényleg nem működött a kapcsolat már évek óta, tehát ilyen értelemben is jó döntés volt, de akkor felismertem, hogy én nem egy másikat, egy jobbat akarok, én nem ezért válok, hanem, mert ez nem jó, és mert talán én már nem akarom a házasságot mint életformát választani. Talán nekem nem ez az utam.
Hogy mi történt velem akkoriban, azt nehéz elmondani, nem is nagyon tudom, lehet, hogy csak valami nyugalomra találtam, de életemben először éreztem, hogy nekem nem attól függ az életem, hogy van-e párom, van-e férfi, van-e párkapcsolati harmónia. Gondolom, ez úgy hangzik, mintha kigyógyultam volna a társfüggőségből, de szerintem nem voltam társfüggő, töltöttem én egyedül is időszakokat, egyszerűen csak erre a dimenziójára koncentráltam az életnek.
Aztán kiderült, hogy az élet önmagában is csupa öröm, és nem egy másik ember hozza el, mert magától is az.
Ezt hogy mondjam el? Én örülök, ha azok, akiket szeretek, velem vannak, mondjuk a férfi, aki tetszik, aki vonz, vagy akivel vagyok, de nehogy már tőle függjön, hogy öröme-e az élet! Nehogy már nélküle ne legyen élet!
Nem vagyok tökéletes, nem vagyok mindig teljes, csak annyit mondok, hogy én már nem fogom a másik felemet keresni. Mert mit kezdek én egy féllel? Szerintem én sem vagyok fél! Szerintem egyébként mindenki félre fog érteni, ha ezt elolvassa. Nehezen tudom kifejezni, hogy nem akarok semmi véglegeset mondani vagy képviselni, kivéve esetleg, hogy most úgy látom, én már hadd ne gondolkodjak házasságban.
Nekem jó egyedül, de nem ülök elefántcsonttoronyban. Ha kopogtat valaki, és szeretném, beengedem. Nem fog érdekelni, hogy mennyi idős, meg mennyi pénzt keres, leginkább az fog érdekelni, hogy mi születik meg kettőnk között. Ha elszáll az agyam, vagy ha úgy érzem, nagyon sok örömet viszünk egymás életébe, akkor talán összeköltözöm vele. De nem kutatom fel a társkeresőket, nem megyek el csak ezért szórakozni, és abszolút nem esek kétségbe, ha hosszú ideig nincs senki. Nincs kedvem. Ennél jobban érdekel a munkám, a jelenbeli kapcsolataim, a gyerekeim, a természet. És persze, nem tudom, mit hoz az élet, hiszen elesetten én is vágyom a támogatásra, a szeretgetésre, de most ez jó így. Zazen lettem, vagy ki tudja. De mit kepesszek állandóan egy kapcsolatért? Van ennél jobb dolgom is pillanatnyilag.”
