Baba

“Egy ideig minden terhes nőt gyűlöltem” – Olvasói történetek a halvaszületésről

Néha szülés közben történik a baj, máskor pedig előfordul, hogy már méhen belül elhal a terhesség, és így kell az anyának megszülnie gyermekét. A New York Times magazinnak meséltek erről az időszakról azok a szülők, akiknek ilyen fájdalmas pillanatokat kellett átélniük azért, hogy segítsenek sorstársaiknak. Várandósoknak nem ajánlott olvasmány!

Megan Scott

“Amióta elvesztettem a kislányomat 24 hetes terhesen, azt szeretném, ha szuperhős lehetnék. Amikor olyan családról hallok, akiknek a halvaszületésen kell épp átmenniük, akkor a legszívesebben odarepülnék az anyuka mellé, őrt állnék az ajtaja előtt, felvenném a telefonját, menedzselném a Facebookját, törölném az SMS-eit, megtennék bármit, hogy megvédjem őt a jó szándékú, mégis meggondolatlan emberektől.

Elmondanám neki, hogy ez szívás. Mindegy, hogy hányan mondják neki, hogy »a természet elvégzi a dolgát«, vagy hogy »Isten útjai kifürkészhetetlenek« vagy »mindennek megvan a maga oka«, mert ami vele történik, nem lehet valamiféle nagy terv része. Csak megtörténik, és szimplán borzalmas érzés. Azt is megmondanám neki, hogy vannak mások is rajta kívül, akik tudják, hogy most mit érez, és akik képesek támaszt nyújtani számára. Akik megmutathatják, hogyan kell ezt túlélni. Tulajdonképpen azt a védelmet adnám meg neki, amire nekem lett volna szükségem.

Nem hiszem, hogy fel lehet készülni a halvaszületésre. A felkészülés azt jelentené, hogy feladod a reményt, és a legborzasztóbb dolgot az életedben elfogadod, még mielőtt megtörténne. De most, ahogy visszaemlékszem, azt kívánom, bárcsak sokkal több szó esett volna erről a cikkekben, könyvekben, amelyeket olvastam a terhességről és szülésről. Senki sem beszél a halvaszületésről, pedig elég gyakran előfordul. Muszáj megosztanunk egymással a történetünket, azt, ahogy összetört akkor, egy pillanat alatt a szívünk, és hogy hogyan tudtuk tovább élni az életet ezek után.”

Jennifer

“Az én kisfiam, Abraham Amuhaya Imbula 2009. november 16-án született. A szülés alatti borzalmas csend a lelkem mélyéig hatolt. Élénken emlékszem a terhességem, a szülés és utána az együtt töltött rövid idő minden pillanatára. Még mindig érzem a babaillatot. Az a pár perc, amíg velünk volt, életünk legértékesebb percei voltak. Amikor a kétéves kislányom, Gabriella bejött hozzánk a szülés után és meglátta Abrahamot, rögtön orvosért akart szaladni, hogy szóljon, beteg az öccse. Mi csak fotóztuk, öleltük és pusziltuk őt, és tudtam, hogy az életének volt célja és értelme. A temetése gyönyörű volt, rengeteg barát és családtag vett körül minket, elárasztottak a szeretetükkel. Abraham nővére ajándékot adott neki, a kedvenc elefántjának a kicsinyített mását, amit együtt hamvasztottak el vele. Néha Gabriella elrejti az ágyamban a saját elefántját, amit Abrahamnak nevezett el, hogy meglepjen.

A szülés után sokáig minden Abrahamról szólt. Féltem, hogy elfelejtjük őt, de nem így lett, örökre a családunk tagja marad. Szeretjük őt. Abraham öccse azt mondja majd, hogy »a családunk tagjai: anya, apa, Isten, Gabriella, Abraham, én és Musomi«. Musomi a legkisebb, 10 hónapos kislányunk.

Minden évben emléksétára megyünk, megünnepeljük a szülinapját egy elefántos tortával. Abraham neve ott van a családi karácsonyfa díszen is. A szívünkben tartjuk őt minden nap. Azt is szeretem, ha róla kérdeznek az emberek, bár lehet, hogy elsírom magam ilyenkor, de ez természetes. Közben örömmel tölt el, ha mesélhetek róla. Most lenne 5 éves, minden nap elképzelem őt, milyen lenne, ha élne.”

Rebecca Rood

“Nincs jó vagy rossz módja annak, hogyan kezeld a halvaszületést. Amikor szembesültem a szörnyű hírrel a terhességem 30. hetében, hogy a babám nem él, és meg kell szülnöm, az első mondat, ami elhagyta a számat az volt, hogy »nyomjanak tele annyi gyógyszerrel, amennyi csak lehetséges, és essünk túl rajta«. Elutasítottam azokat körülöttem, akik szerint így is lehetséges volt, hogy valódi és szép szülésélményem legyen. Nem bánom, hogy így reagáltam, nem is én voltam, hanem a fájdalom beszélt belőlem.

A szülés olyan volt végül, amilyen mindenki másnál: a fájások és az öröm is jelen volt. Csak a vége lett más, amikor nem az élő, síró babámat tartottam a kezemben. De az igazi szívszakadás akkor érkezett meg teljes valójában, amikor elindult a tejem.

Rám szakadt a mérhetetlenül magányos gyász, amivel nem akartam másokat megzavarni. Úgy éreztem, nem szabad a férjemmel megosztanom azokat a borzalmas gondolatokat, amelyek a fejemben jártak. Azt a sok »mi lett volna, ha…« kezdetű mondatot mind magamban tartottam. Minden mérgemet és bánatomat inkább kiírtam magamból, ami tényleg segített. Ha ilyenen mész keresztül, az emberek körülötted elmesélik majd a saját történeteiket, s ezzel nagy erőt adnak neked. Egy idő múlva már te is egy leszel közülük, aki a történetével erősíthet másokat.

Sokáig minden terhes nőt gyűlöltem, nem bírtam elviselni a látványukat, a társaságukat. És ez is teljesen normális, nem is szabad erőltetni, sokkal könnyebb lesz, csak ki kell várni. Egyél, sírj, érezz, tisztulj meg, fogadj örökbe egy háziállatot, viselkedj őrültként akár. Ne aggódj, sosem fogod elfelejteni a gyermekedet. Az idő enyhíti a fájdalmadat, de nem törli ki az emlékeidet.”

“Egy ideig minden terhes nőt gyűlöltem

Anica Martinez

“Az első terhességem 26. hetében voltam a kislányommal, Brooklynnal, amikor a világunk fenekestül felfordult. Keveset mozgott, és bár mindenki nyugtatott, hogy normális, ha olykor nyugodtabb a magzat, én mégis a megérzéseimre hallgatva elmentem a kórházba. Úgy éreztem, szó szerint megszakad a szívem, amikor az ultrahang nem mutatott szívhangot. Brooklyn 2013. november 19-én született meg. Nincsenek rá szavak, milyen fájdalmat élsz át ilyenkor, amikor a halott babádat a kezedben tartod. Amikor elveszted az álmaidat és az egész világod összeomlik. Egyedül maradsz, akármennyien vannak körülötted. Mi lesz most? Miért történt ez? Hogyan lépj tovább? A továbblépés gondolatától is rosszul voltam. Ahogy múltak a napok, úgy maradt velem a fájdalom. Nem múlt el, inkább erősödött.

Az egyik legjobb döntésem az volt, hogy elkezdtem pszichológushoz járni röviddel a szülés után. Az, hogy beszélhettem szabadon a kisbabám elvesztéséről, megerősített és megtanított arra, hogy becsüljem azt a kis időt, amíg velem volt. Aztán csatlakoztam egy önsegítő csoporthoz, elkezdtem megemlékezésekre járni. Már nem voltam annyira egyedül, megtanultam úszni az élettel.

Az egyik legfontosabb, hogy békét találja a saját szívedben, és azt tedd, ami téged boldoggá tesz. Én például visszatértem a bennem élő festőhöz, rengeteg örömet találok benne. Minden évben megünnepeljük a kicsi lányunk születésnapját, beszélünk róla sokat, és ha valaki arról kérdez, akarunk-e kistestvért a fiunknak, elmeséljük szívesen, hogy van egy nővére, és hogy mi történt vele. Nem múlik el nap, hogy ne gondolnánk a kislányunkra ugyanolyan szeretettel, mint a velünk élő fiunkra.”

Kailea Kjorlaug

“A kislányunkat vesztettük el. Az első trimeszter után azt hiszed, hogy most már minden rendben, nem fogod elveszíteni a babádat. Én már tudom, hogy ez nem igaz. 35 hetes terhes voltam, amikor kiderült, hogy nincs szívhang. A világom, az életem már sosem lehet ugyanolyan a születése után.

Tudom, hogy minden négy terhességből egy vetéléssel vagy halvaszületéssel végződik. Minden évben 26 000 család éli át ezt a szörnyű veszteséget. Nekik szeretném elmondani, hogy nincsenek egyedül. A legrosszabb, amit tehetsz, ha elzárod magad mindenkitől. Én is ezt tettem. Ki akartam szaladni a világból, elbújni a takaróm alá és csak sírni. Úgyhogy ezt is csináltam. Sírtam, sírtam, és nem bírtam felkelni az ágyból.

A férjemmel máshogy működünk, de abban egyformán reagáltunk, hogy egymásra haragudtunk. Nehéz ilyenkor nem haragudni a másikra, mert valakit muszáj hibáztatni, ezért egymást hibáztattuk. Ha ebben a cipőben jársz, te ne kövesd el ezt a hibát. A kommunikáció életmentő lehet. Ránk őrjítő és súlyos csend telepedett egészen addig, míg mindketten fel nem robbantunk és egy hatalmas veszekedésben ki nem adtuk magunkból minden frusztrációnkat. Innentől kezdve tudtunk együtt gyógyulni, közösen gyászolni, nem pedig magányosan.

Légy türelmes magaddal, engedd meg magadnak, hogy gyászolj és sírj. Teljesen normális, ha kiabálsz, sikítasz és ordítva bőgsz a fájdalomtól. Elvesztetted a gyermekedet, senki sem tudja, hogyan érzel. Ne hagyd, hogy bárki azt mondja neked, hogy itt az ideje továbblépni, vagy hogy ez Isten akarata. Csak te tudod, mikor jön el az ideje annak, hogy már mosolyogj bűntudat nélkül. Amikor pedig azt kérdezik majd tőled, hány gyereked van, mindig mondd az ő nevét is. Becsüld, tiszteld és szeresd életed végéig a te angyalkádat.”

Forrás és még több történet: The New York Times

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése