Megszégyenítés, gúnyolódás, megalázás a jutalma egy fiúnak, ha sír
Meg amúgy is: a kisfiúk, nagy fiúk, fiatalemberek, férfiak nem sírnak, nem olyan fából faragták őket, hogy minden csip-csup érzelmet kifejezzenek. Aki ezt kitalálta, azt arra kényszeríteném szívem szerint, hogy mezítláb mászkáljon legófigurákon. Ezzel a mondattal kezdődik az, hogy rengeteg férfi felnőttkorában nem képes őszintén és egyenesen beszélni az érzelmeiről, aminek az emberi kapcsolatai látják kárát.
Felnőttszemmel talán tényleg nem tűnik olyan hatalmas borzasztónak az, hogy mondjuk a fakard hegye kicsorbult, igazán nem kellene emiatt bömbölni, de szülőként el kell fogadnunk, hogy a fiainknak szükségük van rá, hogy ugyanúgy könnyekben törjenek ki, ha valami fájdalom éri őket. Ha ez egy fakard miatt van, vagy mert elvesztette a kedvenc legódarabkáját, akkor azért. Mégis, türelmetlenül rájuk szól szinte minden szülő, ha nem valami életveszélyes történés miatt sírnak, hogy “Most mit sírsz? A nagy fiúk nem sírnak!”.
Érthető, hogy miért mondják: a mi generációnk, akiknek most van pici gyerekük, úgy nőtt fel, hogy ezt a mondatot napról napra meghallgattuk. Ez volt apáink idejében is. Ők is az apjuktól tanultak nem sírni. És bármennyire is értelmetlen, hogy egy kicsi fiú ne sírjon, csak azért, mert fiú, mégis átadják a szülők ezt az örök érvényűnek tűnő szabályt a saját fiaiknak. Pedig ha belegondolunk, akkor az egyik legnevetségesebb üzenet mind közül, amit adhatunk a gyerekeinknek. Olyan, mintha azt mondanánk:
“Kérlek, ne fejezd ki az érzelmeidet, drágám, nyeld vissza. Az érzelmek lányoknak valók.”
A sírásnak sokkal több negatív jelentéstartalma van egy fiúnak, mint egy lánynak. Olyan degradáló jelzőktől kezdve, mint babás, lányos, puhány vagy nyúlbéla, egészen a többi fiú, férfi elutasító reakciójáig minden megmozdulással arra tanítják a szülők a gyerekeiket, hogy egy vállveregetés elég egy fiúnak ahhoz, hogy elűzze a könnyeit, nem kell neki ölelés, biztonságérzet, szeretet a vigasztaláshoz. Egy kis gúnyolódás azon, hogy milyen lányos, hogy érzelmei vannak, és máris elapadnak a könnyek. Csakhogy azzal, ha megszégyenítik a sírás miatt, a gyerek nem azt tanulja meg, hogyan kezelje jól az érzelmeit, hanem azt, hogyan nyomja el és hagyja őket figyelmen kívül.
Noel Janis-Norton, a Calmer, Easier, Happier Boys könyv szerzője írja, hogy elsősorban az lenne a szülők feladata, hogy minden kislányt és kisfiút megtanítsanak arra, hogyan fejezze ki az érzelmeit, gondolataid, aggodalmait és álmait. Fontos, hogy a fiúk is biztonsággal le tudják írni a saját belső világukat másoknak. Amikor az érzéseiket szavakkal megfogalmazzák, akkor sokkal kisebb az esélye annak, hogy ezek az érzések a viselkedésükben negatívan törjenek elő.
Ráadásul ha a felnőttek megértik, mi zajlik le a gyerekben, valószínűbb, hogy jobban is tudnak neki segíteni, legyen szó empátiáról vagy tényleges cselekvésről. Ha pedig ez még nem elég meggyőző, akkor vannak tanulmányok, amikben azt találták, hogy azok az emberek, akik elkezdték kifejezni az érzéseiket, optimistábbá, pozitívabbá váltak és több önbizalmuk lett. Egyfajta “meg tudom tenni” hozzáállásuk lett az élethez.
A kisfiúk is drámáznak, kell is, hogy drámázzanak.
Ha tengernyi könnyben ázva akarnak meggyőzni arról, hogy nem is csípték meg a bátyjukat, és nem azért ordít épp a nagy tesó, mert még bele is rúgtak egyet, akkor könnyezzenek. Lehet, hogy azért sírnak, mert nem akarják felvenni pont azt a pólót, amit reggel rájuk akarunk adni, és úgy érzik, tehetetlenek, nincs választásuk, mert mi kötjük az ebet a karóhoz. Vagy épp azért bőgnek, mert fürödni kell menni, és abba kell miatta hagyni azt az elképesztően izgalmas autósat, amit játszanak. Olykor kifejezetten egyértelmű oknál fogva bömbölnek, mint amikor nem akarnak oviba menni. Máskor pedig csak nehéz napjuk van, és mindenre könnyekben törnek ki.
Legyenek bármilyenek is azok a könnyek: fájdalmasak, irracionálisak, hisztisek, váratlanok, megmagyarázhatatlanok, mindig emlékeztetni kell magunkat, hogy mi is szoktunk sírni. Én például elég sokszor és elég piti dolgokon. Például, ha kiöntöm a tejet vagy ha csöpögős filmet nézek, garantáltan máris folynak a könnyeim. Meg amikor nem aludhatom ki magam rendesen – ami elég gyakran előfordul így baba mellett mostanában –, és látom, hogy ez a következő négy évben is így lesz.
Legutóbb akkor sírtam, amikor a rádióban egy régi kedvenc számomat hallottam meg. Amikor ezt a lányom meglátta, odajött hozzám, és csak jó szorosan megölelt. Meg sem kérdezte, mi a baj, nem akarta megoldani a problémámat – ami nem is volt jelen esetben –, még csak nem is empátiából tette, csak így tudatta velem, hogy ő itt van és biztonságban vagyok.
Ezt kell megtanítani a fiúknak, hogy nem kell mindig érteni, megoldani, elnyomni a könnyeiket, van, hogy néha csak úgy jönnek, és ez teljesen rendben van.
A felnőttek dolga az, ha egy kisfiú sír, hogy megöleljék, megszeretgessék és megsimogassák a fejét biztosítva arról, hogy biztonságban van és szeretik a szülei. Hogy olyan helyen vannak a szüleik mellett, ahol kifejezhetik az érzéseiket anélkül, hogy félniük kellene a gúnyolódástól, megszégyenítéstől vagy ítélkezéstől.
Ha még valamelyik apuka ennek ellenére is azt gondolja, hogy márpedig keménységre és sírásmentességre kell nevelni a fiúkat, akkor szórjunk szét egy doboznyi legót a földön, és mezítláb küldjük rá apát. Szinte biztos, hogy sírni fog, mint a legnagyobb drámakirálynő. Ekkor jön el a mi időnk, hogy azt mondjuk neki: “Nem látom, hogy vér folyna, ugyan már, a nagy fiúk nem sírnak!”
