Úgy tűnik, hogy a feleselés egy lényeges mérföldkő, a szakértők szerint egészséges lépcsőfok a gyerekek fejlődésében 2, 9 és 14 éves korban. Kelly M. Flanagan klinikai szakpszichológus úgy fogalmazott, hogy ez a kezdete annak, hogy tudjon majd később is nemet mondani a gyerek, ami pedig elengedhetetlen feltétele annak, hogy felállítsa a saját határait másokkal szemben. Márpedig ez az egyik legnagyobb gond általában a felnőttkorban, hogy nem merünk nemet mondani és másoknak megmutatni a határainkat.
A szakértők azt javasolják, hogy ha visszabeszél nekünk a gyerek, akkor ne szemtelenségként gondoljunk rá, hanem mint egy fontos edzésre.
Mert amikor a feleseléssel lázadoznak már kicsi korban a hatalmunk ellen, akkor az azt jelenti, hogy a saját irányításuk alá próbálják vonni a saját életüket. Persze kicsik még hozzá, de fontos, hogy gyakorolni tudják a nemet mondás képességét, mintha csak az egyik fontos izmukat edzenék. És mivel mi vagyunk szülőként kéznél nekik, mi leszünk az edzőpartnerük ebben.
Ne törjük le ezért a szárnypróbálgatásait, inkább tanítsuk meg vitázni. Érveket és ellenérveket felsorakoztatni. Hogy később tudjon nemet mondani a drogokra, alkoholra és bármi másra, amit a többség rá akarna erőltetni. A feleseléssel nem omlik össze a “hatalmunk”, továbbra is mi maradunk a döntéshozók, tekintsünk úgy rájuk, mint gyerekekre, akik csak azt teszik, ami épp életkorilag a feladatuk. A mi dolgunk pedig az, hogy ebben az időszakban, már kétévesen is, gyakoroljuk velük a kulturált vita lényegét: tiszteletet, nyugalmat, észérveket. Bár ez utóbbit nehéz egy kétévesnek elmagyarázni, de a példánkból remekül tanul a gyermek, ezzel taníthatunk neki a legtöbbet.
Engedjük el a bennünk élő kontrollmániás szülőt, aki úgy érzi, sérül az iránta mutatott tisztelet, ha feleselni és ellenkezni kezd a gyerek.
Nem rólunk van ilyenkor szó, hanem róla, az ő fejlődése van a középpontban, nem a mi szülői büszkeségünk. Ha most vitázik velünk, hogy 7-kor fogja megetetni a kutyát, nem 6:30-kor, akkor majd jobban védi az érdekeit főiskolás korában is a professzorokkal, a munkájában a főnökkel és majd a házastársával szemben is. Ne feledjük, hogy a jövő felnőttjeit neveljük, a feladatunk az, hogy minél önállóbb emberekké váljanak.
Legközelebb, ha kiszaladna a szánkon a nagyobb gyerekeinknek címezve, hogy “Hogy mersz így beszélni velem?” vagy “Azért, mert én azt mondtam” esetleg “Mondtam valamit, csináld meg”, gondoljunk bele, milyen üzenetet küldünk ezzel a gyerekeinknek. Azt üzenjük, hogy rendelkezünk fölöttük, és fejet kell hajtaniuk minden hatalom előtt. Úgyhogy ha csúnyán szól vissza, próbáljunk valami olyasmit, hogy “Tudod ezt másképp mondani?” vagy például utasítás helyett, mondhatunk olyat, hogy “Szeretném, ha elpakolnád a játékaidat még vacsora előtt, ma ez a te feladatod. Mikor szeretnéd megcsinálni? Szeretnéd, hogy előtte még szóljak?”
Pár jól elhelyezett kérdés, amiből megértést és támogatást érez a gyermek, csodát tehet az otthon kialakult háborús állapotokkal. Amikor támadásra nem támadással reagálunk, hirtelen elcsendesedik a vihar az ő lelkükben is, és a megoldáson kezdenek gondolkodni védekezés helyett. Időbe telik, míg átállítjuk az agyunkat egy sokkal barátságosabb, kevésbé parancsolgatós hangnemre, de megéri a próbálkozást, mert ezzel segíthetjük a leginkább a gyerekeinket az önálló, magabiztos felnőtté válás útján.
