Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Család

Szülői tehetetlenség: egy pofon belefér?

A gyakorló szülők nemcsak villámhárítók és szórakoztató-központok, de cirkuszigazgatók is egyben. Persze igyekszünk elkerülni azokat a helyzeteket, amikor a gyerek üvöltve toporzékol, de sokszor nehéz hidegvérrel századszorra is elmagyarázni, miért nem lehet a húszcentis hóban például kerékpározni. Vagy a kádban könyvet lapozgatni. Mi van akkor, ha azt érezzük, most azonnal lekevernénk neki egyet?

Szülői tehetetlenség: egy pofon belefér?Nagyon komoly elveim voltak szülés előtt. Egészséges ételeket adok csak a gyereknek, azokat is én készítem el minden alkalommal. Baba-mama jógára járok majd vele, mert az jó kapcsolaterősítő, és amúgy is jó neki. Nem fog zavarni, ha úszik a lakás, én az leszek, aki az őrület közepén is leül vele kirakóst játszani. És mindenekelőtt: soha, de soha nem fogom megütni.

Persze a naivitásom az évek során elpárolgott. Igen, igyekszem a legjobbat kihozni minden helyzetből, de sokszor vagyok türelmetlen és következetlen is. A három és fél éves többször hoz ki a sodromból, mint a hat és fél éves. Van neki egy olyan speciális hangfrekvenciája, amire az idegszálaim már maguktól vitustáncot járnak. Tudom, hogy majd kinövi. Tudom, hogy életkori sajátosság. Tudom, hogy neki is rossz olyankor. Na és akkor mi van? Mi van akkor, ha azt érzem, én ezt a gyereket menten a földhöz vágom?

A szociológiai és kriminológiai kutatások szerint a gyermeket nevelő szülők kétharmada tartja elfogadhatónak, ha valaki időnként megüti a gyerekét („egy jó időben elhelyezett pofon pedagógiai céllal – ha nagyon megérdemli”, „én is megkaptam a magamét annak idején”…), és a magyar gyermekek negyede gondolja úgy, hogy ez rendben is van – legalább is ez derül ki az UNICEF legújabb kutatásából. Míg egyesek szerint egy pofon nem pofon, mások már ekkor is gyermekbántalmazásról beszélnek. Cikkünkben nem az extrém bűnügyi eseteket vizsgáltuk, hanem azokra a hétköznapi eseményekre próbálunk reagálni, amikor kiborul a bili.

„Remélem, nem adom tovább…”

 

A(z) “Téged ütöttek meg a szüleid?” című szavazás véget ért!
A szavazók többségének véleménye szerint:
Igen

„Teljesen rendes, jól szituált családból származom, amit sokan megirigyelhetnének, ennek ellenére elég sokat kaptam a fenekemre kisebb koromtól kezdve. Édesanyám nevelt minket főleg, és nem riadt vissza a fakanál használatától, a legdurvább az volt, amikor széttörte rajtam verés közben. Emlékszem, előfordult, hogy anyám csak megemelte a kezét, és én riadtan elhajoltam, pedig csak a polcra akart mondjuk felnyúlni. Ennek ellenére szerintem a saját gyerekemnek is fogok adni pofont, ha máshogy nem lehet észre téríteni, de azt nem tudnám elképzelni, hogy egy fájdalmat okozó tárggyal emeljek kezet egy kisgyerekre. Remélem, nem adom tovább, amit kiskoromban kaptam” – meséli Eszter.

Petra csak homályosan emlékszik verésre. „Gyanítom, hogy párszor a popsimra verhettek kiskoromban, és talán anyukám a számra is üthetett párszor, mert ritka szemtelen gyerek voltam. De konkrétan csak egyetlen esetre emlékszem, amikor annyira kiborítottam mind az apámat, mind az anyámat, hogy egyszerre estek nekem – nem bántottak nagyon, talán csak le akartak fogni vagy ilyesmi, én meg csapkodtam, talán meg is ütöttek. Ez utólag rossz emlék, de inkább olyan módon, hogy magamat szégyellem. Nekem két jólelkű, birkatürelmű szülőm van; vajon mennyit gyötörhettem őket, hogy ezt hoztam ki belőlük, hogy ennyire nem tudtak már uralkodni magukon?”

„Már megbocsátottam”

 

A(z) “Előfordult, hogy megütötted a gyereked?” című szavazás véget ért!
A szavazók többségének véleménye szerint:
Igen

„Anyám nagyon korán szült, 20 évesen. Apámmal összesen két évig éltek együtt, ebből másfelet a születésem előtt. Semmi gondom nem volt ezzel, nagyjából jó nevelőapáim voltak, bár tény, hogy ez nem mondható a legideálisabb felállásnak. Anyám mindig alárendelte az érdekeimet a pasikénak, egész kiskoromtól kezdve azt éreztem, hogy zavarok. Anyám minden kudarcát rajtam verte le. Szó szerint is. Nagyon nyafogós, nagyon hisztis kislány voltam, állítólag. Egy este, középső csoportos koromban, amikor huszadszorra jöttem ki a szobából, hogy nem tudok aludni, anyám rettentő ideges lett, hogy nem tud a pasijával lenni normálisan. Úgy megrángatta a vállam, hogy kiugrott a helyéről. Ez az első erős emlékem a gyerekkoromból.”

Anna most 34 éves, nincsen még saját gyereke. A mindig mosolygós, nagyon szelíd lány az erőszak legkisebb jelétől is rosszul van. Nem bírja a durva filmeket, nem bírja az erős és hangos szóváltásokat sem. Erőszakkal azóta nem találkozott. Azt mondja, már megbocsátott az anyjának, „de a gyerekkoromat akkor is tönkretette az egoizmusával. És sok mindent azóta is nyögök: mindig mindenért bocsánatot kérek. Azt gondolom, soha nem fogok kezet emelni a gyerekemre. Biztos lesz, amikor nehéz lesz, de nem hiszek abban, hogy a pofon jobb belátásra bírná majd”.

A pofon nem a hisztivel kezdődik

Flamm János gyermekpszichológus szerint fontos, hogy legyenek célkitűzései az embernek, de a gyakorlat ezt sokszor keresztülhúzza. A legnehezebb a 2–6 év közötti gyerekekkel. „A gyerek ilyenkor kezd magával azonosulni, kezdi érvényesíteni az akaratát. Hiába mondod egy gyereknek, hogy forró a tűzhely, ne nyúljon hozzá, ezt csak onnantól tanulja meg egy életre, ha egyszer mégis hozzányúl.” A pszichológus szerint lehet az a törekvésünk, hogy nem veszítjük el a fejünket, de ehhez a felnőttek  előre gondolkodása szükséges. „Ne teremtsünk olyan helyzetet, hogy például minden nap viszünk csokoládét az oviba, aztán egyszer nem. Lehetőleg ne a gyerekkel menjünk bevásárolni, ha sietni kell közben. A pofon sosem a hisztivel kezdődik.” Ha a gyerek sokszor van olyan helyzetben, ahol az önállóságát gyakorolhatja, akkor jobban el fogja fogadni a „nem”-et is tőlünk. „Próbáljuk megelőzni a láncreakciót. De ha már benne vagyunk a helyzetben, akkor guggoljunk le hozzá: ettől mi is kevésbé fogunk ordítani, és a szintkülönbség megszűnésétől a gyerek is más lelkiállapotba kerül. Félelmetesek lehetünk mi, felnőttek, onnan fentről, ordítva.” A pszichológus szerint egy fenékre veréstől egyetlen gyerek sem lesz sérült, de fontos az is, hogy a szülő is tudjon bocsánatot kérni. „Ha megbeszéljük az adott esetet, próbáljuk partnernek kezelni, bevonni őt is megoldásba: mondjuk el, mennyi mindent engedünk meg, de cserébe ezt meg ezt nem. A gyereknek a szülő egy tükör, amiben azt is látja, hogy az anyja/apja is ember, akinek vannak rosszabb napjai és indulatai. Így megtanulja, hogy ez nem baj, és hogy neki is tudni kell fékeznie az érzéseit.”

Erősebb, mint az anyám

 

„Kamasz lehetettem, amikor anyukám életemben először és utoljára nagyon elvert. Alapvetően nagyon rossz passzban volt, akkoriban lépett le az apám másodszor, és ez anyámat nagyon megviselte. 13 éves voltam, irtó szegények voltunk. Örököltem egy magas szárú, de nagyon vékony anyagú adidas cipőt egy barátnőmtől. Baromi menő volt, legszívesebben egész télen abban jártam volna. Anyám egy darabig ezt elnézte, de amikor leesett a hó, azt mondta, elég, vegyem fel végre a tőle kapott bélelt csizmát. Utáltam azt a csizmát, nem érdekelt, hogy meleg, baromi cikinek éreztem. A dologból egyik este hosszú vita lett, a vita legvégén pedig eldurrant anyám agya, fogta a cipőt, és úgy igazán elvert vele. Emlékszem, annyira megdöbbentem, hogy a védekezés szinte eszembe sem jutott. A végén az öcsém szaladt be kiabálva, hogy »anya, hagyd már abba, ne bántsd már a nővéremet«. Engem teljesen letaglózott annak a döbbenete, hogy van valami, ami az én anyukámnál erősebb, amin nem tud uralkodni. Nem a fizikai fájdalom volt ebben a meghatározó, hanem az, hogy összetört a róla alkotott képem. Előtte mindig azt hittem, ő majd mindentől megvéd, aztán egyszer csak kiderül, hogy nem tud megvédeni még önmagától sem? Akkor hogyan fog megvédeni mástól? Sokáig nem hittem el neki, hogy lehet bízni benne” – mondja Kriszta, aki maga is anya már. Azt mondja, előfordult, hogy amikor a gyerek kisebb volt és toporzékolt, nagyon felment a pumpa benne, és az is, hogy felemelte a hangját, de ez volt a maximum. Kriszta taktikája az lett, hogy ha nem sikerül lenyugtatni a kicsit, bevezeti szelíd határozottsággal a szobájába, felkapcsolja a villanyt, résnyire nyitva hagyja az ajtót, és elmondja neki: hisztizni csak a szobájában lehet, csak akkor jöhet ki, ha lenyugodott. Náluk ez működött. Viszont az erőszak minden formájától viszolyog a mai napig.

Rita ugyan nem „kapott”, de sokszor végignézte, ahogy a bátyja igen. „Soha nem emeltek kezet rám a szüleim. Soha egy pofon, egy elfenekelés, semmi, de gyanítom, csak azért, mert lánynak születtem. A bátyám ugyanis kapott. Volt törött fakanál, és apukám a nagy lapátkezeivel gyakran az ölébe fektette, és kapott párat. Soha nem fogom elfelejteni, ahogy álltam a gyerekszoba ajtajában, a testvérem a felnőtt férfikéz szorításában, én meg tehetetlenül zokogok: »Apukám, apukám, kérlek, ne bántsd!« Olyan mély bennem ez a kép, hogy mind a mai napig legszívesebben elsírnám magam. Azt hiszem, hogy pont ezek hatására lettem nagyon szófogadó, jó kislány, aki csendben, észrevétlenül elvan, nehogy őt is bántsák. Én teljes mértékben elutasítom az ütést, a fenekelést, egy gyerekkel is mindent meg lehet beszélni. Az én tapasztalatom, hogy rengeteg időt kell a gyerekkel lenni, éreztetni vele, hogy ő nagyon is fontos. Nagyon sokat segítenek a különféle pszichológiai szakkönyvek, amelyek segítségével könnyen megérthető, mikor, mit, miért tesz a gyerek.”

“Szelíd” erőszak

Szülői tehetetlenség: egy pofon belefér?Vizinger Erzsébet pszichológus azt mondja: a gyerek nem azt tanulja, amit tanítani akarunk neki, hanem amit példaként lát. “Ha azt látja, hogy a szülő tehetetlen és tehetetlenségében az agresszióhoz nyúl, akkor ezt tanulja meg ő is, ez lesz a követendő példa.” Nem azt tanulja meg, hogy hogyan hagyjon abba egy helytelen viselkedést, hanem hogy a másik ember szabályozására az agresszió jó eszköz.

A pszichológus egy NaNE-kutatást is említ ezzel kapcsolatban: a serdülőkori párkapcsolaton belül a fiúk bagatelizálják az erőszakot, és általában a fiatalok nem ismerik fel a szelíd erőszak jeleit. Belefér náluk például, hogy a lányok belenéznek a fiúk sms-ébe, vagy hogy a fiúk megmondják a lányoknak, mit vegyenek fel. “Többek között ez a hatása annak, hogy ha szülők az agressziót megfelelő eszköznek tartják” – mondja a szakember, aki szerint a legtöbb nevelési probléma abból fakad, hogy a szülők nincsenek tisztában azzal, hol tart a gyerek a fejlődésében. “Hiába mondjuk egy kétévesnek, hogy ne hisztizzen, mert ő még nem tudja kontrollálni az indulatait. Ezen kívül a saját frusztrációnkat is meg kell tanulnunk kezelni. Szerencsére ma már számos ilyen jellegű tanfolyam és tréning van, az erre fogékony szülőknek bőven van lehetőségük válogatni az erőszakmentes kommunikációt tanító lehetőségek közül.”

Ha a szakkönyvek szövegében elvesztek, olvassátok el ezt a blogbejegyzést, ami érzékletesen tárgyalja a kérdést. Mit tegyünk, ha a gyerek kikészül, mert elrepedt a túrórudin a csokibevonat, vagy mert kettétört a sajt a szendvicsen? Az angol blogger szerint vegyük elő a kreativitásunkat, és ahelyett, hogy tanácstalanul harapdálnánk a szánk szélét, vagy azt néznénk, ki mit szól ehhez, inkább fotózzuk le a gyereket. Talán mi is jobban kiszakadunk a helyzetből, amitől a gyerek is könnyebben elengedi a hisztit. Hát nem biztos, hogy a magunk részéről ezt tanácsolnánk, de a verésnél minden jobb. 

Ha neked is van egy történeted, akár azért, mert téged vertek, akár azért, mert veled fordult elő, hogy nem sikerült uralkodni magadon, írd meg nekünk kommentben – előre is köszönet az őszinteségért.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top