Valószínűleg te is olvastál már pár gyereknevelős könyvet, konzultáltál szakértőkkel, és határozott véleményed van arról, hogy mi a legjobb a gyermekednek.
De volt már olyan, hogy megkérdezted a gyerekedet a saját neveléséről?
Bill Maier pszichoterapeuta szerint pont ezt kellene tennie minden szülőnek, mert a gyerekek sokkal inkább szakértők, ha a saját problémáikról van szó, mint bármelyik külső nevelési tanácsadó. Ha erős, önbizalommal teli, magabiztos gyereket szeretnénk nevelni, akkor nyitottan kell hozzáállnunk a szülőséghez, és sutba dobni a merev nevelési elveket. A gyerekek számtalan korszakon mennek át, és mindegyik korszak egyedi, folyamatos változásban van, amivel együtt jár az is, hogy a szükségletei is korszakonként mindig átalakulnak.
Ez nem azt jelenti, hogy át kell adni a gyereknek az irányítást, és mostantól ő parancsol a házban, még ha át is akarná venni a hatalmat egy időszakban, figyelmeztetni kell kedvesen rá, hogy ki a főnök a családban. Viszont amikor a saját belső küzdelmeiről van szó, akkor nem kell ráerőltetnünk az akaratunkat.
A gyerekeknek nincs könnyű feladatuk, mire megtanulják, hogyan egyensúlyozzanak a saját belső világuk és a külső világ között. Más szavakkal: minden nap megküzdenek azzal, hogy vannak vágyaik, amelyeket azonnal be akarnak teljesíteni, és közben szükségük van korlátokra, hogy eligazodjanak a világban.
Egy jellemző példa, hogy még érthetőbb legyen:
Kicsi korukban a gyerekek képesek egyenlően megosztani a szeretetüket sok ember között, akik közel állnak hozzájuk. De amikor elmúlnak 4 évesek, akkor a különböző felnőttszerepek alapján már felállítanak egy fontossági sorrendet magukban. Ilyenkor hajlamosak arra, hogy kedvenc szülőt válasszanak maguknak, hirtelen anyássá vagy apássá válnak, a másik szülőt pedig szinte figyelmen kívül hagyják.
Ha épp mi vagyunk a kihagyott szülők, akkor könnyen sértve érezhetjük magunkat, és elkezdünk teperni, hogy szinte kierőltessük a gyerek szeretetét és kötődését. Pedig nincs ebben semmi személyes. Ha erősen kötődik az apjához egy ideig, akkor lehetősége van az apa jellemvonásait közelebbről megvizsgálni és tanulni tőle. Ha pedig anyához kötődik ilyen szorosan, akkor az anyai jellemzőket veszi le és teszi magáévá. Idő kell neki, hogy minden magatartásformát jól megfigyeljen ahhoz, hogy eltanulja és a saját viselkedésébe olvassza őket.
Másik gyakori ütközőpont a gyerekek és felnőttek között, amikor a gyermek fantáziavilága kerül konfliktusba a szülő kontrolljával. Az egészséges 2, 5 és 14 évesek belső világa sokkal inkább a saját irányításuk alatt áll, mint más életkorokban. Segít nekik, hogy biztonságban érezzék magukat, és ezen keresztül ismerik meg a saját erejüket és hatásukat a külvilágra. Amikor a makacskodó gyermekünk rosszallóan néz ránk, akkor valami olyasmit gondol magában, hogy “Anya, amit csinálok, annak megvan a maga oka, teljesen félreérted az egészet”. Vagy azt, hogy “Ha most kitartok a fantáziám mellett, akkor nem kell a te furcsa világoddal megbirkóznom”. Megtanulja ezáltal, hogyan legyen rugalmasabb, és lerakja a saját személyiségének alapjait. Például ha egy sereg képzeletbeli kutyával veszi körül magát, akiket meg kell sétáltatni és etetni, akkor hagyd békén és ne akard lenyomni a torkán, hogy nincsenek ott kutyák, hadd lépje meg magától ezt a fejlődési mérföldkövet.
Egyszerre érez belső nyomást arra, hogy a családjához tartozzon, és arra, hogy a saját világát kontrollálja,
ami elég megterhelő küzdelem, úgyhogy ha jól szeretnénk nevelni, akkor nem tőle függetlenül alkalmazunk nevelési elveket. Ha nem figyelünk az ő egyedi lelki szükségleteire és korszakaira, akkor talán átvisszük az akaratunkat nála, de hosszú távon nem teszünk jót a személyiségfejlődésének. Ha túlságosan magunkhoz kötözzük és nem engedjük szabadon, akkor akadályozzuk abban, hogy felfedezze önmagát, és ez akár oda is vezethet, hogy megfelelési kényszerből elakad a fejlődés útján, vagy önvédelemből visszavonul a szülőkkel való csatázásokból és elszigeteli magát tőlünk.
Minden kapcsolatban, így a gyerek-szülő kapcsolatban is jelen van a hatalom és a korlátok iránti vágy konfliktusa. A gyermekünk úgy fejleszti a saját személyiségét, hogy feszegeti a határait. Egy 4 évesnél talán emiatt úgy tűnhet, hogy direkt tör borsot az orrunk alá, mert szüksége van arra, hogy kipróbálja a felállított korlátokat, de csak azért csinálja, mert így erősíti magát, hogy rátaláljon az igazi énjére. Nekünk csak biztonságban kell őt tartanunk és értékelnünk kell az ő egyediségét, hogy aztán sikeresen nézzen szembe a külvilággal.
