A hospice babákat olyan családok adják a házaspárnak örökbe, akik nehezen tudják feldolgozni, hogy a gyermekük valamilyen halálos betegséggel jött világra. A legtöbb család egyszerűen képtelen átélni, végignézni, ahogy az épp megszületett babájuk haldoklik, ezért döntenek úgy, hogy nem viszik őket haza a kórházból.
Emmalyn volt Coriék első hospice babája, 50 napig élt, és Cori ringató karjai közt halt meg. Azóta a házaspár küldetésének érzi, hogy annyi babának segítsenek, amennyinek csak tudnak, szeretetükkel, törődésükkel, gondoskodásukkal. Cori a Today újságnak mesélt az életükről, arról, hogyan talált rá ez az életfeladat, miért választotta azt a kicsit sem könnyű hivatást, hogy beteg babáknak segítsen életük utolsó napjain.
“Ahogy itt ülök az ebédlőasztalnál, hallom a Charlie-t életben tartó gépek zúgását.”
Azt hiszem, egészen vissza kell mennem az időben, hogy elmagyarázzam, honnan van bennem ez a kiolthatatlan szenvedély a babákkal való törődés iránt. Mert végeredményben mindegyik gyermekem élettörténete szomorú a felszínen, hiszen meghalnak, de amit mások nem látnak, az a rengeteg öröm, amit adunk egymásnak.
Cori és Emmalyn
Amie-nél, a kisebbik húgomnál csecsemőkorában gerinchártya-gyulladást diagnosztizáltak. A fertőzés állandó magas lázzal járt, ami károsította az agyát, és szellemileg, fizikailag sérült lett. Végül egy olyan intézményben helyezték el a szüleim, ahol szakszerűen gondját viselik a hozzá hasonló gyerekeknek. Tizenegy éves korában elcsatangolt az intézetből, és beleesett egy közeli golfpályán a tóba. Senki sem volt ott, hogy segítsen neki, valószínűleg nem is értette, mi történik vele, miért nem kap levegőt, és mit kellene tennie, hogy megmeneküljön. Ezek után egész gyerekkoromban azzal a kérdéssel küzdöttem, hogy “Hol volt Isten, amikor a testvéremnek a legnagyobb szüksége lett volna rá?”
Felnőtt voltam már, mikor egy dalszöveg ütötte meg a fülemet Selah: Unredeemed című számában. Ez megváltoztatta az imáimat, onnantól kezdve ahelyett, hogy újra és újra a miérteket kérdeztem volna Istentől, letettem elé a fájdalmaimat és csalódásaimat és azt mondtam: “Tessék, kérlek vedd el, és hozd helyre.” És Ő így tett, olyan módon, ami minden képzeletemet felülmúlta.
Amíg nővérként dolgoztam, mindenfajta pácienssel találkoztam, de a legkedvesebb számomra a hospice szolgálat és a szülészet volt. A szülészeten dolgozva azt hittem, hogy a hospice-t magam mögött hagytam, amíg rá nem ébredtem, hogy rengeteg olyan szülő van, akik a szülőszobáról mérhetetlen fájdalommal és ürességgel távoznak, mert a babájuk méhen belül vagy röviddel a szülés után meghalt.
Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy semmi mást nem akarok, csak ezeknek a családoknak valamilyen módon segíteni.
Míg sok nővérnek nagy terhet jelent, ha haldokló babákkal kell foglalkozniuk, én úgy láttam, hogy az ő anyukáiknak hatalmas szükségük van arra, hogy minél kisebb traumát éljenek át ebben az elképzelhetetlenül nehéz helyzetben. Helyrehozni nem lehet ebben az esetben semmit, de lelki támaszt lehet nyújtani ahelyett, hogy kiszaladnék a szobából, mert a gyászuk kényelmetlen érzéseket kelt bennem.
Cori 25 éves fia és Emmalyn
Nem sokkal ezek után indítottam el a Hope After Loss Organizationt, egy olyan szervezetet, ami kifejezetten azoknak a szülőknek segít, akiknek a babája meghalt. Öt évvel később autoimmun betegséget diagnosztizáltak nálam, és több műtétre is szükségem volt. Szenvedtem, munkaképtelen lettem, ágyhoz voltam láncolva. Újra elkezdtem Istent hibáztatni, kérdezgettem, hogy “Ezt hogy fogod helyre hozni?” Aztán 2012 augusztusában megkaptam a választ, amikor
felhívtak minket a kórházból, hogy hajlandóak lennénk-e magunkhoz venni egy kéthetes babát, akinek se neve, se szülei nincsenek.
A kisbaba agysérüléssel született, az orvosok reménytelennek diagnosztizálták. Azt mondták, vegetatív állapotban van, nem lát, nem hall, és a fájdalomra sem reagál. Ennek tudatában indultunk útnak, hogy hazahozzuk Emmalynnt. Miénk volt a megtiszteltetés, hogy nevet adjunk neki, és hogy a családja legyünk. Maradhatott volna a kórházban, hogy egy takaróba csavarva haljon meg etetőszondával a gyomrában, de mi hazahoztuk ezt a gyönyörű babát, hogy éljen, amíg lehet.
Emmalynn többet élt 50 nap alatt, mint a vele egyidős kisbabák.
Úgy született, hogy elhagyta a családja, aztán hirtelen kapott 8 csodálatos testvért. Mindenhova vittük magunkkal, és folyamatosan a karunkban tartottuk. Az egyik este aztán tudtam, hogy Emmalynn itt fog hagyni minket. Az egész család otthon volt, mindannyian megölelgettük, és megpuszilgattuk. A férjem az arcához tartotta az arcát és így énekelt neki. Végül ketten maradtunk ébren Emmalynnel: én és a lányom, Charity virrasztottunk mellette. Magamhoz öleltem az én kicsi babámat, a mellkasomon feküdt, amíg a Jesus Loves Me dalt énekeltem neki. Pár perccel később éreztem, hogy már nem lélegzik. Ahogy ránéztem, tudtam, hogy az én gyönyörűségem elment. Úgy ment el, hogy a szívdobogásomat hallgatta. Nem szenvedett, nem voltak fájdalmai, és főleg nem volt egyedül. Még ezzel a tudattal együtt is borzasztóan fájt, hogy meghalt. De fokozatosan ráébredtünk, hogy milyen ajándék volt számunkra az ő rövid élete.
Cori és lánya fürdetik Charlie-t
Emmalyn olyan hatással volt az életükre, hogy amíg gyászoltuk, már elkezdett megfogalmazódni bennünk, hogy egy másik babát szeretnénk magunkhoz venni. 2014 októberében kaptuk meg a 4 hónapos Charlie-t, akinek olyan agysérülése van, amivel általában kétéves korig élnek a gyerekek. Az elmúlt egy évben legalább tízszer kellett újraéleszteni, és gépekre van szüksége az életben maradáshoz. Úgy döntöttünk, hogy a következő alkalommal már engedjük őt elmenni, nem akarjuk, hogy szenvedjen. Nehéz döntés, ahogy nehéz lehet Charlie-nak az is, hogy az élete egy hajszálon függ egyfolytában.
Ahogy Emmalynnél, úgy Charlie-nál is mindent megteszünk, amit csak tudunk, hogy érezze, szeretjük őt, és minél több élményt igyekszünk neki biztosítani. Még egy olyan nagy ágyat is beszereztünk, amiben velünk alhat, hogy hozzánk bújhasson, és megölelhessük úgy is, hogy közben csövek lógnak belőle és gépek tartják életben.
Cori férje és Charlie
Évek óta csak erre vágytam, hogy gondoskodhassak olyan babákról, mint Charlie és Emmalynn. Úgy érzem, hatalmas ajándék Istentől számomra az, hogy az életük része lehetek, és képes vagyok könnyíteni a szenvedéseiken, hogy szerethetem és felvidíthatom őket még akkor is, ha az állapotuk miatt nem tudnak mosolyogni vagy reagálni bármit.
Mélységesen megrendítő és fájdalmas, amikor meghalnak, de a szívünk olyan, mint egy erős üvegcserepekből összeragasztott ablak. Sokkal színesebbé és erősebbé válik minden egyes gyerektől.
Olvass még többet a hospice szolgálatról:
- Hivatásuk: gyógyíthatatlan betegeket ápolni
- Pillangónak születtek
- “Nagy lelkierő kell, mert nem halhatok meg minden betegemmel”
