Elszomorító. Nem szeretik, ahogy a testük változik a szülésekkel és az idő múlásával. Úgy tűnik, mintha minden nappal új okot találnának arra, hogy utálják saját magukat és a testüket. Nem is olyan régen felfedeztem, hogy mára szinte trendivé vált, hogy már terhességük alatt elkezdik szidni a testüket a kismamák. Ez csak fokozódik szülés után. Az egyik ismerősöm például minden embernek, akivel találkozott, gyorsan elmondta, hogy nem meghízott, csak terhes, nehogy valaki félreértse a nagy hasát. Mások amiatt agonizálnak, hogy a terhességi hormonok megváltoztatják a bőrüket és a hajukat. És mindenki attól fél, hogy túl sokat hízik terhesség alatt, meg csíkjai lesznek, és már 14 hetes terhesen azt tervezik, hogy szülés után hogyan fogynak le, hogyan “szerzik vissza a testüket“.
Mintha bármit is elvesztenének terhesség alatt.
Amikor terhes voltam, határozottan emlékszem, hogy végtelenül szabadnak éreztem magam, mert nem kellett végre behúznom a hasamat. Aztán persze, amikor valaki azt mondta, hogy milyen óriási az a pocak, és biztos ikrek vannak benne, akkor én is átéltem a szégyent, még akkor is, ha nem bántásból mondták. Elkezdtem megkérdőjelezni magamat, hogy vajon normális az, ahogy kinézek terhesen, vagy egyáltalán: jól csinálom ezt az egész terhesség dolgot? Kisebb kellene legyen a hasam? Nagyobb a mellem? Kevesebb a csíkom? Én akkor amorf terhes vagyok? Már megint nem sikerült normálisnak lennem? Nem sikerült, de ez már más kérdés, és nem a testem változásaival van összefüggésben.
Amikor aztán betöltöttem a 35. évemet, elkezdtem azon pánikolni, hogy mennyire elfogadhatatlanul nézek ki: a hajamban ősz hajszálak, a szemöldököm összevissza áll, a melleim feltartóztathatatlanul törekednek a föld felé, a szemem körüli ráncok pedig árkokká válnak lassan. De azért mondogattam magamnak, hogy ezeken aggódni nagyjából teljesen felesleges és időpazarlás, semmi kedvem úgy leélni a maradék 35 évemet, hogy a testem miatt nyüszögök és utálom magam. Hiszen pont hogy muszáj, hogy máshogy nézzek ki most, ebben az életkorban, az a normális, ha nem 20 évesnek látszom. Pont olyannak nézek ki, mint egy anya, aki pár gyereket már szült, nem aludta ki magát rendesen 10 éve, és olyan élet van mögötte, amilyen.
Nem lehetek olyan, mint aki még nem szült, nem élte át, amit én, és nem úgy él, ahogy én. Neki az a normális, ahogy ő kinéz. Nekem meg ez.
Mindkét esetben, amikor terhesek vagyunk, és amikor öregszünk, rájövünk, hogy a testünket nem tudjuk maximálisan irányítani. Átveszi néha a kormányt. Ez a kontrollvesztés pedig ijesztő. Ezt éljük át, amikor egy baba növekszik bennünk. és ezt érezzük olyan nyomasztónak, amikor a tükörből egy 40 éves arc néz vissza, mikor belül még csak 25 évesek vagyunk. Nem tudjuk megállítani az időt, ami bizony hatással van a testünkre, mindegy, milyen fiatal a lelkünk.
A legijesztőbb pedig az egészben, amitől teljesen jogosan frászol be mindenki, hogy igazából lövésünk sincs, mi történik a testünkkel. Persze, igyekszünk a helyes étkezéssel, testmozgással valamilyen szinten irányítani a testünkben zajló folyamatokat, amennyire tőlünk telik, de ennél többre nem vagyunk képesek. Egy olyan világban, ahol hatalom- és kontrollmánia uralkodik mindenen, hirtelen megértjük, hogy a testünkre a természet, idő, genetika és körülmények ereje van hatással, nem pedig a mi akaratunk. Ettől pedig elfog minket a pánik.
Egyetlen nagy leckét kell megtanulnunk a testünkről: változásban van. Senki sem kivétel ez alól, minden egyes emberre igaz.
A test az első levegővétel pillanatában elkezd változni, és nem is fejezi be az utolsó levegővételig. A testünknek az a dolga, hogy változzon, mert muszáj a környezetéhez, körülményekhez alkalmazkodnia. Kihullik a tejfogunk, hogy növesszünk helyette nagy őrlőfogakat. Seb lesz a vágásainkon, leég a bőrünk, kivilágosodik a naptól a hajunk. Amikor fizikai terhelésnek vetjük alá az izmainkat, megerősödnek, és nagyobbak lesznek. A testünk változásai elmesélik az élettörténetünket. Hegek, csíkok, ráncok, foltok és ősz hajszálak: a múló idő jelei. Az életünk folyamán felszedünk és leadunk kilókat, kihullik a hajunk, sérüléseket szerzünk, és néha olyan betegségeken esünk át, amik maradandó nyomot hagynak a testünkön. Igazából egyikkel sem tudunk kezdeni semmit.
A változás elkerülhetetlen, és a testünk sosem lesz ugyanolyan, mint tegnap vagy 20 éve volt. Úgyhogy azzal, hogy valami elérhetetlen szépségideált kergetünk, és terhesen is egy illúziót akarnánk elérni, csak magunknak okozunk teljesen felesleges szenvedést. Végtelen gyötrelemmel sújtjuk magunkat, ha folyamatosan kritikus és összehasonlító szemüvegen keresztül nézzük a fizikai megjelenésünket.
El kell fogadnunk azt, hogy a testünknek változnia kell, nem pedig gyötrődni és küzdeni ezek ellen a változások ellen. Főleg akkor kell változnia, amikor terhesek vagyunk, szoptatunk, vagy idősödünk. Tartozunk magunknak és a gyerekeinknek annyival, hogy elfogadjuk a testünket, a kis melleivel, táskás szemeivel, szeplőivel és csíkjaival, mert egyszerűen csak természetes és emberi, nincs hibája, nem rossz, nem gonosz, és nincs ellenünk. Csak egy normális emberi test.
Olvass többet a szülés utáni testről:
- Anyukák, akik megmutatták szülés után a testüket
- Hogyan szeress bele a testedbe szülés után?
- Szülés után: a lányomat imádom, a testemet utálom
