Anyukám, te nem ezt ígérted. Vagyis hogy igazából nem is mondtál semmit, és ez a dolog nem is hangzott el, tényleg, ha belegondolok, soha nem állítottál valótlanságot, talán nem is te voltál, talán a tankönyvek, talán a filmek vagy a mesék, a történetek, a többi emberek sztorijai, csak azt nem értem, hogy miért mégis inkább hozzád kötöm ezt a dolgot és nem az apukámhoz. Tudod, a dolgot, hogy van az élet sok-sok kalanddal és vívódással és egyetlen magasztos céllal, ami mi más lehetne egy lány esetében,
mint hogy megtalálja az Igazit, Őt, ugye, éppen Őt, és míg a dolgok össze-vissza történnek A BIZONYOS EGYETLEN egymásra találásig,
mintegy csúcspontra érkeznek a nagy megtalálásban, a szemvillanásban, a kézfogásban, ó jaj, az együttlétben, közös lebegésben, elképesztő esküben, fehérben, habban, csokorban, babban, abban a bizonyos esküvőben és a közös gyermek megszületésében, utána aztán már stagnálnak, igazából mindenki lebeg csak a boldogságban és éli az igaz szerelemben beteljesültek nyugodt-tökéletes életét.
Egyszerűen fogalmam sincs, egész pontosan ki üzente ezt nekem, és ha nem is az anyámhoz, de legalábbis a világ női részéhez kötöm magamban, ami mint valami halálbiztos mítosz szőtte át a képzeletemet és az életemet, hiszen hogyan másképp is történt volna? Csipkerózsika? Pipa, sikerült neki, bár kicsit majdnem meghalt. Hamupipőke? Pipa. Hableány? Na jó, neki csak a Disney-verzióban. Hófehérke? Pipa. Jó, kicsit belehaltak, de aztán mégiscsak magukhoz tértek, és jött a csodás herceg, nagy csók, majd pedig: köszönjük szépen, vége a sztorinak. Vagyis utána már nem jött semmi újdonság, semmi érdekes, a jól megérdemelt hétköznapok, a boldog együttlét vagy ilyesmi.
Utólag már azt sem értem, miért nem gondolkodtam azon, hogy mi van a mese után?
Miért volt elég nekem, hogy egy konfliktus megoldódott? Elhittem, hogy soha semmi nehézség nem jöhet azután? Hogy véget ér az élet egy szimpla esküvővel? Őszintén szólva, szerintem igen. Minden ebbe az irányba mutatott. Legalább annyi eszembe juthatott volna, hogy mégiscsak tök unalmas, ha nem történik semmi, de semmi új. De én elhittem, hogy a boldogságban konstansan úszni nem uncsi. Biztos nem is az egyébként.
Miért van az, hogy a legtöbb történetünk egy bonyolult szerelem köré szövődik, ami aztán mégis jól alakul? Hogy a sok-sok gyerek a boldogság bizonyítéka? Hogy azt hitetjük el magunkkal meg persze mi is azt hisszük el, hogy a nehézség addig tart, amíg rájövünk, hogy Ő is szeret. De miért nem addig, amíg az elsőt veszekedjük? Vagy amíg a nagymama meghal? Vagy amíg az első gyerekkel elvetélünk? Persze, az úgy nem annyira szép, de legalább valami köze van az élethez.
Azt, hogy az élet nem habostorta, épp elégszer mondták nekem, de hogy a nagy gyújtópont, a hab-bab után sem változnak a dolgok annyira, hogy lemenni a pékhez ugyanúgy kell, hogy a munkád attól még nem lesz rendben, hogy – jé, érdekes – még a párkapcsolatod sem mindig örömet ad esetleg, hogy a gyerek, az hulla fárasztó, és az gyönyörű, hogy megvan a két csík, de az tényleg még a legegyszerűbb része a sztorinak, hogy a szeret-nem szeret még mindig lehet kérdés, hogy kik az Ők, vannak-e, mit akarunk velük, nem egyszer és mindenkorra eldöntött – na, azt nagyon elfelejtették közölni.
Persze, kialakul. Előbb-utóbb rájövünk. Olyan ez, mint egy nagy koppanás, egy égbekiáltó csalódás, hiszen nem ezt ígérték!
A történeteink, az anyáink, a környezetünk így vagy úgy, de azt sugallta kislány korunk óta, hogy csak az esküvőig kell elvergődni. Utána pedig már magadtól kellett kitalálni, hogyan tovább. Ad absurdum, ráébredni, hogy nem ez, vagy nem csak ez volt a leglényeg. Hogy ezer dolog áll előttünk, és kb ugyanannyi nehézség, mint amennyit eddig láttunk. Nem változott meg minden és jött el a mennyország, bele a kis házacskádba mindörökre.
De ha már megvan ez a tudás, hogyan adjuk tovább a lányainknak? (Mert mintha a fiúk nem csinálnának akkora ügyet belőle.) Hogyan mondjuk meg nekik, hogy a Csipkerózsika nem úgy van? Vagy legalábbis mértékkel. Hogyan mondjuk el, hogy szép ez a mese meg jó is, de az élet nem erről szól? Ez milyen hülye szöveg már, “hogy az élet nem erről szól”, ki nem utálta ezt a mondatot gyerekkorában? Hogyan tanítsuk meg őket arra, hogy a világ és az ő élete színesebb annál, hogy egyetlen kapcsolat mutassa meg a sikerét és értelmét. Hogy egy csomó más cél lehet ugyanolyan fontos neki, mint a házasság meg a gyerek? Hogy ez az élet valami állandóan változó, hullámzó tenger, és nem áll meg egyetlen végpontban, főleg nem a szerelemben vagy a házasságban vagy a gyerekben? Hogy utána is ér csalódni, félni, boldogtalannak lenni, újra szeretni és megint gyűlölni, tévedni, sírni meg feléledni a tetszhalálból? Újra lehet tölteni Csipkerózsikát? Valami 2.0-ás változattal?
Olvass még többet az igaz szerelemről:
- Gyönyörű rajzok, amikből megérted: milyen az igazi szerelem
- 13 igaz gondolat a szerelemről
- 50 éve házasok, most elárulják az igaz szerelem titkát
