A lelkem összetört, amikor meghallottam azt a két szót: “Nincs szívverés.” Erre a pillanatra semmi sem készíthet fel. Mire eléred az ötödik hónapot a terhességben, már megnyugszol, abban a hitben élsz, hogy minden rendben lesz. Hiszen már rég átlépted a nagy mumus három hónapos határvonalat. Amikor elértem a harmadik hónapot a saját terhességemben, még fogalmam sem volt, hogy két hónap múlva megszakad a szívem.
Nincs férjem, akkor lettem terhes, amikor a baba apukájával először találkoztunk.
Nem úgy terveztem, hogy ő lesz majd a gyerekem apja, de úgy tűnik, a tudatalattim közbeszólt. Ott voltam 33 évesen, egyedülálló nőként, kezdtem ráébredni, hogy nincs már túl sok időm, ha szeretnék gyereket. Megvolt köztünk a kémia, amit már rég nem éreztem senkivel, olyan volt, mintha már évek óta ismernénk egymást. Ha aznap este nem esek teherbe, akkor még komoly kapcsolat is lehetett volna köztünk. Lehet, hogy működött volna, lehet, hogy nem, ezt már sosem fogom megtudni, mert kibújt az igazi énje a krízis pillanatában.
Tudtam, hogy terhes vagyok, mielőtt még megcsináltam volna a tesztet. Az anyai megérzés dolgozott bennem. Elmondtam az apjának húsvét előtt a hírt. Tudtam, hogy nem a legjobb időpont, hogy elmondjam egy 27 éves férfinak, hogy megváltozik az élete, mégis megírtam neki üzenetben. Nem így akartam, de addigra már egy hete csak üzenetekben terveztük a találkozást, amire sosem került sor. Az első reakciója a tipikus, éretlen fiú reakciója volt, aztán menekülni kezdett előlem és a helyzet elől.
Minden ultrahangra és vizsgálatra egyedül mentem. Az apuka nem akart szembenézni a valósággal, úgyhogy messzire elkerült. Ahogy elkezdett nőni a hasam, úgy nőtt a szeretet is bennem a magzatom iránt, és úgy reménykedtem egyre inkább, hogy az apja is észhez tér. Borzasztóan szerettem volna, ha tényleg olyan ember, amilyennek az első találkozásunkkor láttam.
Elérkezett a nap a szörnyű hírrel, hogy elvesztettem az én drága kisfiamat még azelőtt, hogy világra jöhetett volna.
Azon a napon tudtam meg, amikor a barátaimmal elmentünk a 4D ultrahangra. Feküdtem a székben és néztem a nagy képernyőn a babámat, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Úgy tűnt, hogy órák telnek el, mire az ultrahangos doki megszólalt, hogy nem találja a szívverést.
A fejemben száguldoztak a gondolatok, ahogy próbáltam felidézni az előző napok eseményeit. Nem értettem semmit, hiszen én éreztem, hogy mozog, még az ultrahang reggelén is. Felhívtam az orvosomat, azonnal berendelt magához a kórházba, ahol mindenkinek újra és újra el kellett mondanom, mi történt, minden nővérke, aki bejött a szobába, csevegni próbált velem, és ha a barátaim nincsenek velem, akkor valószínűleg csúnyán beszéltem volna velük.
Aztán hosszú ultrahangok sora következett. Az első orvos másodvéleményért szaladt fél óra vizsgálat után. A következő orvosnak már elég volt egy gyors pillantás a monitorra, hogy kimondja az ítéletet, hogy meghalt a fiam nagyjából egy héttel azelőtt a méhemben. Ekkor törtek elő a könnyeim, amik türelmesen vártak odabenn eddig a pillanatig. Az első gondolatom az volt, hogy ezt nem fogom kibírni. Ráadásul egyedül. A következő gondolatomban felbukkant az apuka, hogy ezt biztos ő kívánta és most teljesült.
Választhattam, hogy beindítsák a szülést vagy eltávolítsák a magzatot.
Tudtam, hogy ha megszülöm, akkor az amúgy is berobbant hormonjaim megduplázódnak, mellette pedig nem bírtam volna elviselni a halott kisbabám látványát. Ezért a kevésbé fájdalmas megoldás, az eltávolítás mellett döntöttem, amire három nappal későbbre írtak ki. Ebben a három napban mindenhol terhes nőket láttam és mindenki a kórházban, aki nem tudta, mi van velem, azt kérdezgette, hogy mi újság a babámmal, hogy halad a terhesség. Úgyhogy már megváltás volt számomra a beavatkozás.
Mindennél jobban szerettem volna, ha visszarepülhetnék februárra, amikor életem legjobb formájában voltam, és találkoztam a babám apukájával, hogy újraírhassam a történetemet. Vissza akartam menni és soha nem találkozni vele. A következő pillanatban pedig azért imádkoztam, hogy újra érezhessem a babám rugdosását a méhemben. Érzelmi hullámvasúton ültem, már én sem tudtam követni saját magamat.
Kétségbeesetten vágytam az apukájára, mindegy volt, hogyan érez irántam vagy a babánk iránt. Csak ki akartam sírni a vállán magam. Amíg én megjártam a poklot, ő úgy tett, mintha semmi sem történt volna ebben az öt hónapban. Nem mondta el a családjának és a barátainak, hogy terhes vagyok. Soha senkit nem gyűlöltem annyira, mint őt, és senkinek a közelségére nem vágytam annyira, mint az övére. Ez csak azért lehetett, mert amikor terhes vagy, akkor a gyermeked apjához sokkal erősebben kapcsolódsz, főleg akkor, amikor kiszolgáltatott helyzetben vagy.
Eltelt egy hónap, mióta a fiam meghalt.
Az apuka eljött a hamvasztásra, amivel alaposan meglepett. De azóta nem hallottam felőle. A gyógyulás csak most kezdődik számomra. A szívem összetört, a hasam mostanra visszahúzódott az eredeti állapotára, amiért végtelenül hálás vagyok az anyatermészetnek, mert így nem kell naponta szembesülnöm vele, ha tükörbe nézek, hogy terhes voltam.
A vetélésről és halva születésről kevés szó esik, ezért akartam elmesélni a történetemet. Ha bárki ilyen helyzetbe kerül, tudnia kell, hogy nincs egyedül.
Ha veled is hasonló történt, akkor ne nyeld le a fájdalmat. Ha sírni kell, akkor sírj. Ha kiabálni akarsz Istennel, kiabálj. Ha tányérokat akarsz törni, akkor tedd meg.
Add ki magadból az összes mérgedet és frusztrációdat, mert ha benn marad, megbetegíted magad. Adj magadnak időt, hogy meggyászold a babádat. Én nem sírtam sokat az első héten, helyette az edzőteremben vezettem le a bennem felgyűlt feszültséget. De végül a sírással tudtam megtisztulni, napokig el sem lehetett állítani a könnyeimet. Még most is bénultnak érzem magam, mintha ez valami rémálom lenne csak. Arra az egyre megtanított ez a tragédia, hogy nagyon kell szeretnem magam, hogy túléljem a veszteséget. Még akkor is, ha egyedül kell megbirkóznom vele.
Olvass többet a terhességről:
- “Egy ideig minden terhes nőt gyűlöltem” – Olvasói történetek a halvaszületésről
- 10 jel, hogy menthetetlenül, nagyon terhes vagy
- 15 mérföldkő a terhesség alatt, amiről nem szólnak a könyvek
