“Amikor kislány voltam, orvos, szociális munkás vagy tornatanár szerettem volna lenni. Sosem gondoltam volna, hogy végül drogfüggő leszek. A heroinfüggőség az egyik legkegyetlenebb önkínzás, amit az ember átélhet. A pokol egyik új szintje. Egyetlen épelméjű ember sem akarja direkt ezt magának, mégis pont itt találtam magam: egy cellában, a hideg betonpadlón feküdve, egyhetes elvonási tünetektől szenvedve, hideg verejtékben és fájdalomban úszva. Mégis, az agyam rögtön az újabb adagot kereste, amint szabadultam a börtönből. Csapdába estem az életem legsötétebb szakaszában, vissza akartam térni oda, ahol az egész kezdődött. Megtörtem, és már csak meg akartam halni, hogy vége legyen végre a függőségnek.
A drog ártatlanul, a Vicodinnal kúszott be az életembe. A gerincbetegségem miatt könnyen felírattam az orvossal. A szüntelen fájdalmat feloldotta, elkezdtem hajszolni az egyre erősebb szereket. Amikor már a fájdalomcsillapítók nem hatottak, eljutottam a heroinig. Három, hat éven aluli gyerekem volt, mellettük szívtam magamba a port pár óránként.
Az anyaság sokkal nehezebb volt számomra, mint az valaha gondoltam, úgy éreztem, minden nap elbukom a fájdalmaim miatt.
Meggyőztem magam, hogy a heroin ajtót nyit a csodálatos, tökéletes, felhőtlen anyaság felé. Nem sokkal később elvesztettem a munkámat, ami előhozta a legrosszabbat belőlem: elkezdtem lopni a nagymamámtól, anyósomtól és az apámtól (aki rendőr), eladtam az ingóságaikat. Kétszer tartóztattak le bolti lopásért, amikor elemeltem alapvető dolgokat, mint vécépapír, mosószer vagy fehérítő, mert a lopott cuccokból szerzett pénzből inkább drogot vettem. Az első letartóztatáskor egy hétvégét kellett börtönben töltenem, másodszorra már egy hétre ott fogtak. Egyszer rehabra is mentem, de teljesen feleslegesen, mert ítéletben kényszerítettek rá, nem voltam kész a változásra. Nem voltam hajlandó beismerni, hogy függő vagyok, azzal hitegettem magam, hogy ez csak egy rossz időszak az életemben.
A gyerekeim úgy lettek ovisok, hogy végignézték, ahogy naponta legalább tízszer magamra zárom a fürdő ajtaját, és beállva jövök ki onnan. Szemtanúi voltak, ahogy a földön csúszom, keresve lehullott maradék heroint. A legkisebb adag is elég volt ahhoz, hogy zombiból Mary Poppins-szerű anyává váljak. Úgy éreztem, bármire képes vagyok, mintha beszórt volna tündérporral. Észre sem vettem, milyen szomorúan várják a gyerekeim, hogy visszakapják az igazi anyukájukat.
Nem voltam az a tipikus, elhanyagoló drogos szülő.
Valahogy meggyőztem magam, hogy kontroll alatt tartom a függőségemet, ezért sosem jutottam el odáig, hogy tűvel lőjem magam, megmaradtam az orron át felszívásnál. Talán emiatt a minimális kontroll miatt nem ment el az eszem teljesen.
Egy friss dózissal az orromban pont olyan voltam, mint bármelyik másik anyuka a játszótéren. Senki nem sejtett semmit. Tökéletesnek éreztem magam. Hiszen emiatt történt az egész heroinozás, hogy végre tökéletes anya legyek. A közeli családtagok egy idő után azonban felfigyeltek a hangulatingadozásaimra, és rájöttek, mit csinálok. A szembesítéskor én voltam a kifogások királynője. Hajtogattam, hogy jogom van dönteni arról, milyen szereket használok, de még nekem is bénán hangzottak a saját érveim. Felhoztam az összes traumámat, ami történt velem jóval a függőség előtt: gyerekkori bántalmazás, szexuális erőszak az első férjem részéről, krónikus hátfájdalom, klinikai depresszió… volt miből válogatni, de egyik sem lehetett oka a heroinnak, hiszen sokáig tudtam együtt élni ezekkel a traumákkal drogok nélkül is.
Tudtam, hogy le kell jönnöm a drogról, de a leszokás túlságosan ijesztő volt. Féltem a változástól, ez a félelem pedig közém és a józanságom közé állt. El kellett volna hinnem, hogy az élet csodálatos lehet még akkor is, ha olyan fájdalmakkal jár együtt, amiket átéltem. Végül az kényszerített rá a leszokásra, hogy el akarták venni a gyerekeimet. Fel kellett adnom a tökéletes, egészséges anyáról alkotott fantáziáimat.
Borzalmasan nehéz volt leszokni, de a gyerekeimért megérte végigcsinálni. Ők maradtak csak nekem ezen a világon.
Hónapokig tartott, mire újra elkezdett normálisan működni a szervezetem a leszokás után. Izomfájdalom, égő-fájó csontok, inszomnia, hidegrázás, hőhullámok, érzelmi hullámvasút. De nem hátrálhattam meg, mert a gyerekeimet nem veszíthettem el. Segítség nélkül, rehab nélkül, a metadonklinika nélkül nem ment volna. Fokozatosan csökkentették a metadonadagomat, így 18 hónap alatt jutottam el napi 110 mg-ról 10 mg-ra, majd ezen az adagon tartottak hosszú távon, hogy ne térjek vissza a fájdalomcsillapítókhoz.
Most már hat éve vagyok tiszta, de a drogos címke rajtam maradt azok szemében, akik régebben is ismertek, de én már áldásnak tartom a függőségemet. A heroin nem hagyott választást, rákényszerített, hogy változtassak, és alakítsam úgy az életemet, hogy élvezni tudjam. Nem baj, hogy én maradok most már örökre a drogos anya, mert ez is emlékeztet arra, hogy honnan indultam, és milyen messzire jutottam.
A szeretteim nem felejtenek, de megbocsátottak. A drogos múltamat nem szégyenlem, mert óriási csatát nyertem meg, olyan démoni erőkkel szálltam szembe, amikkel kevesen képesek elbánni. Nem azért lettem függő, mert el akartam volna menekülni a tragikus valóság elől, hanem mert én akartam lenni Wonder Woman, akinek szuperereje van és tökéletes. A függőségem miatt ébredtem rá, hogy a jó anya sosem tökéletes, hanem inkább hétköznapi hős, aki lehányt pólóban, hátfájósan is tud mosolyogni a gyerekeire.”