Audrey Nicole a Love What Really Matters Facebook-oldalán egy olyan képet osztott meg, amelyen a kislánya, Audrey, exének új barátnőjével látható, és a nő úgy kommentálta a képet, hogy imádja volt férje új partnerét, és végtelenül hálás neki: “A legédesebb az egész világon! Iszonyú hálás vagyok neki, mert amikor a lányom meglátogatja az apukáját, a barátnője gondoskodik róla, eteti, ajándékokat vásárol neki, és úgy vigyáz rá, mintha a sajátja lenne.
Miért reagálnak az anyukák olyan dühösen és lekezelően meg féltékenyen a másik nőre?
Senki szerint nem könnyű egy olyan gyerek anyukájának lenni, akit nem is te szültél. Szóval ha jön valaki, és megpróbálja, legalább ne lökd el! Az új lányoknak egyáltalán nincs szükségük a drámára, és ha sokat szekálod őket, még elmennek, és akkor jön valaki más, egy igazi gonosz mostoha. Igen, vannak olyanok! Mindenhol látom őket. Egy gyereknek lehet két anyja is, mert minél több ember szereti őt, én annál boldogabb vagyok. Nem szeretném, ha a gyerek apjának barátnője kívülállónak érezné magát, nagyon hálás vagyok neki. Hölgyek, nőjetek fel, és próbáljatok jó anyák lenni. Szeressetek többet, gyűlöljetek kevesebbet!”
A Babble női magazin is pozitív példaként hozta Audrey esetét, sőt egy újságíró elmondta, hogy maga is hasonlóan gondolkodik: “…mindenki tudja, milyen nehéz olyannal randizni, sőt komoly kapcsolatot kialakítani, akinek gyereke van, hiszen nemcsak azzal a személlyel jársz, azzal a konkrét férfival vagy nővel, hanem meg kell próbálni megtalálni a helyed a gyerek és az egész család életében, amelyikbe még valamennyire beletartozik az ex, barátok jobbról és balról, jó- és rosszakaratú emberek mindenhonnan. Mostohaszülőnek lenni nem mindig jár sok köszönettel. Pedig a mostohaszülők is megjelennek és sokat tesznek a gyerekért: reggelit készítenek, unalmas vagy hosszú iskolai koncerteken, megbeszéléseken vesznek részt, bújócskáznak, esti mesét olvasnak. És ehhez képest mindig nagyon kis elismerést kapnak, főleg az »igazi« szülőkhöz mérve.”
És igaz, ami igaz, tényleg ritkán hangzik el, hogy “Feri milyen édesen gondoskodik Marcikáról, az Ági kisfiáról, ez aztán eszméletlen”, vagy “Juci isteni finom palacsintákat csinál a kis Elvirának, a kislány szája fülig ér, amikor hazajön az apukájával töltött hétvégéről”. Nyilván ennek rengeteg érzelmi oka lehet, de azért szokás is, kicsit kultúra is a fentiek helyett olyanokat mondani, hogy
“Jó kis firma az az Ági, már pasija is van, pedig még csak két éve vált el. Mit csinál szegény gyerekkel az új fickó vajon?”, vagy “ott volt a kis Elvira annál a hülye libánál, akit az apja összeszedett, még jó, hogy éhen nem halt”.
És előfordulhat, hogy mindegyik kijelentés ugyanarra a helyzetre vonatkozik, csak az egyikben adunk némi kreditet az új szülőnek, a másikban pedig eleve ellenségnek tekintjük, ami érzelmileg sok esetben érthető, de például a gyereknek sok jót nem tesz, főleg ha nyíltan hangsúlyozzuk.
Vekerdy egy korábbi interjúban elmondta, hogy a gyereknek jó, ha szeretheti apja vagy anyja új partnerét, és ez nem jár az árulás érzésével a családban. Csak egy kiegyensúlyozott mozaikcsalád, ahol lehet mindenkit szeretni, Magyarországon ritkább, mint például Svédországban. Vajon miért? Miért tűnik szinte kötelezőnek utálni a volt partner új párját?
És miért szükségszerű, hogy az elvált fél és az új partner rosszban legyen egymással? Hiszen a legtöbbször – persze néhány kivételtől eltekintve – ez a helyzet. Itt majdnem mindenki utálja az exe új csaját vagy pasiját, és ettől nyilván a gyerekek élete sem lesz könnyebb. Persze nem szeretnénk rózsaszínre festeni a helyzetet. Mi sem természetesebb annál, mint hogy a szülő aggódik, hogy az új fél hogyan befolyásolja majd a gyereket: figyelni fog-e rá, rászól-e, és ha igen, hogyan, a gyerek esetleg jobban fogja-e szeretni, mint az igazi anyját, lehet-e együttműködni az időbeosztásban, mennyire veszik figyelembe az ő szempontjait és hasonlók. És ugyanígy természetes, hogy ha például az anya vesztesnek érzi magát a válás során, úgy érzi, hogy elárulták, vagy ténylegesen el is hagyták, nem túl könnyű, sőt eleinte talán lehetetlen pozitívan viszonyulni az új társhoz. Borzasztó nehéz megemészteni a veszteséget és az elhagyottságot, de hosszú távon mégiscsak lehetséges.
És ez az utálásra hívó felszólítás mintha élethosszig tartana. De miért KELL rosszban lenni az új társsal?
Még akkor is, amikor már lementek a túlzó érzelmi hullámok? Nem teljesen kizárt, hogy jó fej. Muszáj együttműködnünk vele, így ha nem egy rettenetes boszorkány, akár meg is próbálhatjuk megtalálni a pozitív oldalát. Tényleg lehet, hogy segítség, jó a főztje, és előfordulhat, hogy nála lesz beteg a gyerek, és ő is ápolja. A másik pedig: elváltként bárkivel előfordulhat, hogy egy idő után ő maga is mostohaszülő lesz. Arra nagy garanciát vállalni, hogy az új férj/társ az egyedülállók közül kerül ki, nem nagyon lehet. Nem is biztos, hogy kellene. Csak akkor aztán ott a visszafordított helyzet: meg kell próbálni jó mozaikszülőnek lenni. Mindenki találhatja magát olyan helyzetben, hogy más porontyáról kell gondoskodnia, főznie, nyugtatgatnia, meghallgatni, öltöztetni. Tehát alapból megítélni a “mostoha” kategóriát szükségtelen.
