“Apámból lehetett volna bántalmazó, de megküzdött saját magával”

“Nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor a vörös hajú lány megjelent nálunk, hogy ott lakjon. Nem emlékszem, milyen hosszan maradt. Néhány napot vagy hetet? Emlékszem, hogy bepisilt az ágyba – ezt nem annyira értettem, mivel ő nálam is idősebb volt pár évvel, és már én sem pisiltem be. Arra is emlékszem, hogy kiderült – vagy úgy, hogy mondták, vagy úgy, hogy meghallottam –, miért is lakott nálunk. Az apukája szörnyű dolgokat csinált, például kismacskákat vágott falhoz részegen. A lány álomba sírta magát esténként. 

Az én gyerekkorom egészen normálisnak volt mondható, de mindig is pontosan tudtam, hogy másképp is történhetett volna. Anyámat szerető család nevelte, de apám gyerekkora jobban hasonlított a vörös hajú vendégünkére.

A diszfunkcionális család gondolata nem egy távoli lehetőség volt csupán.  

Apám nagyapja egy idióta rendőr volt, aki a a fiait az utcán a hivatali pisztolyával üldözte, szerencsére túl részegen ahhoz, hogy a ravaszt meg tudja húzni. Apám anyja katolikus nevelése ellenére hat gyereket szült – hat különböző férfinek. Dührohamot kapott részegen, ami elég gyakran előfordult, tekintve, hogy alkoholizmusa nem ismert határt. 

Apám könnyen folytathatta volna az abuzív, addiktív, diszfunkcióra hajló családi hagyományokat. A testvérei nagyrészt meg is tették, különböző mértékben. Pontosan emlékszem anyámra, amikor a telefont felvette, majd összeesett, amint meghallotta, hogy apám kistestvére – a cuki és vicces Doug bácsi – öngyilkosságot követett el. 10 éves voltam. Doug bácsi 24, és éppen akkor házasodott meg. A kár, amit apám és a testvérei elszenvedtek gyerekkorukban, nagyon mély volt, és az örökölt démonok végtelen harcra ítélték őket. 

Apám egy ponton mégis úgy döntött, hogy nem adja tovább a saját démonjait a gyerekeinek. A tudatosság, az imádság, anyám támogatása, a folyamatos akaraterő és még Isten tudja, milyen fegyverek segítségével, legyőzte a fejében székelő szörnyeket. 

Mi mindig is tudtuk, hogy a szörnyek ott vannak. Láttuk őket fel-felvillanni.

Nyilván a legtöbb felnőtt mérges néha-néha, de az azért más, ha démonok is vannak a dühük mögött. Valamiféle vibrálás van a levegőben, amikor a szörnyek azzal fenyegetnek, hogy kiszabadulnak, valamiféle veszély, amit mindenki érez. Apám mindent megtett, de nem tudott mindig megóvni a háború veszélyeitől.  

Viszont beszélt velünk róla. Elmondta, honnan jött, milyen volt a gyerekkora, és hogy milyen érzés megpróbálni jó szülőnek lenni, amikor egy diszfunkcionális családból jössz. Amikor ott belül harcolt, mindig elnézést kért. Már gyerekkoromban megértettem, milyen nehézzé is teszi a szülővé válást, ha valaki abuzív, erőszakos környezetből jön. Tudtam, hogy apám nagyon keményen dolgozik, hogy legyőzze az ösztöneit. Tudtam, hogy a harcnak sosincs vége. Bár apám az idő legnagyobb részében harcolt magával, mégsem volt egyedül. Ismertem más szülőket is, akik sérült gyerekkort hordoztak, mégis más utat képzeltek el a saját gyerekeiknek.

Rengeteg szülő küzd a diszfunkcionalitás és sérültség démonjával, hogy a gyerekeinek ne kelljen – ők a kört megtörő hősök, akik lenyűgöznek az erejükkel és kitartásukkal. 

Szülőnek lenni nehéz még akkor is, ha egészséges háttered van. Nem is tudom elképzelni, milyen lehet mindennel szembemenni, amit tapasztaltam, amit tanítottak nekem, mindennel, amit a tudattalanom megpróbál előtérbe nyomni. Ez a bátorságnak egy elképesztő megnyilvánulása. Ezek az emberek az abúzus körét akarják megtörni. 

Ha te is olyan szülő vagy, akinek az energiáját a démonokkal való küzdelem köti le, figyelj rám: a harc megéri. A gyereked többet profitál belőle, mint gondolnád. Lehet, hogy néhány csatát elveszítesz, de ha nyitott és őszinte vagy a gyerekeiddel, meg fogják érteni, hogy ez a háború ára. Tudni fogják, hogy az ő szabadságukért harcolsz, és később, amikor már a saját emberségüket is jobban értik, meg fogják köszönni neked.

Néha elgondolkodom, mi lett a vörös hajú lánnyal, akinek a nevére nem emlékszem. Szeretném, ha lennének neki is gyerekei és a jó harcot harcolná. Talán ő is megtörte a kört, mint apám, és felnevelte a gyerekeit kicsi sérüléssel. Elképzelem, hogy elszántság tükröződik az arcán, vörös haja repül, amint a szörnyeket visszaveri, akik a gyerekei jövőjét veszélyeztetik. 

A gyerekei neki is meg fogják köszönni.”