Mindnyájan jól ismerjük az elvet, mindnyájan, akik Vekerdyt olvastunk már akkor is, amikor gyerekről legfeljebb csak álmodtunk, hogy óvodában-kisiskolában semmilyen fejlesztésre nincs szükség, a legfejlesztőbb tevékenység az udvaron rohangálás, a céltalan hülyéskedés, a patakparti sarazás, a nem fejlesztő, értelmetlennek ható együttlét.
És nem kell megtanulni írni túl hamar, nem kell tudni formákat színezni, mert az mekkora marhaság már, nem kell elvárni az iskolai feladatok teljesítését, és el kell felejteni a fejlesztő játékokat is. Ez szuper. Ahogy azt is tudjuk például Vekerdytől is, hogy az iskolarendszer egyáltalán nem ismeri a gyereket. Egyáltalán nem a szükségleteit figyeli, mesterséges időhatárokat szab neki – 45 perc és a többi –, mozgásszegény életmódra kényszeríti, és a legeslegjobb esetben csak untatja, de legalább nem teszi tönkre.
Mindenképpen olyan iskolarendszer kellene, amelyik a gyereket mint személyt, mint egyedit szemléli sajátos szükségletekkel, öröm- és rohangálásigénnyel, kifacsart vagy egyszerű észjárással, saját, esetleg hosszú fejlődési folyamatokkal.
Vagyis Vekerdy és sokunk vágya egyszerűen nem illeszkedik a realitáshoz. Gyerekközpontú iskolarendszer nincs. Innentől pedig mindenfélét csinálhatunk a frusztrációnkkal (vudubábuk állítólagos felelősök ellen, gyomorfekély, pszichológus, kétségbeesett próbálkozások). Fontos, hogy tudjuk, hogy ez rossz, csak mégiscsak ez van most.
Egyrészt azt tehetjük, hogy kivonulunk az utcára, és rázzuk az öklünket, amit szerintem meg kellene tennünk, mert ez téboly, ez az iskolahelyzet egy téboly, és komolyan nem látom, kinek lehet jó az, ami itt folyik, másrészt viszont nem nagyon van más, mint ezen a kereten belül megkeresni azt, ami valahogy mégis megfelel. És ehhez bizony fejleszteni kell a gyereket. Legalábbis azt a gyereket, aki valamilyen részképességben le van maradva. Akinek szociális nehézségei vannak, akinek nehezen köthető le a figyelme, aki nem tud úgy rajzolni.
Ráadásul nekem úgy tűnik, hogy még az alternatív módszereket követő iskolák a maguk nagyon liberális felfogásával is szépen kiszűrik a részképességekben fejletlen gyerekeket, a szociálisan nehezen kezelhetőket, és jaj persze az agresszív gyerekeknek, őket aztán főleg senki sem szereti fölvenni, még a legalternatívabb helyeken sem.
Vagyis a körzetiben szimplán nem tudják kezelni őket, az alternatívban meg nincs helyük. Természetesen nem ismerem az összes alternatív iskola felvételei elveit, de többgyerekes ismerősöm panaszkodott, hogy az alternatív iskolában a felvételinek mondott közös játékon kiszűrték a gyerekeiket, mondván, hogy nem illene bele az osztályközösségbe. Ez részben persze abszolút igaz is lehet, másrészt annak a gyereknek, úgy tűnik, ott sincs esélye, ahol állítólag mindenkinek adnak.
A szülő így mit csinál? Csak megpróbálja elérni, hogy bejusson a gyerek egy liberálisabb nevelésű helyre, de ott viszont megüsse a mércét annyira, hogy ne tűnjön túl leszakadónak abból, ami a gyengéje. Nincs más, mint a fejlesztés. Csak el kell érni, hogy legyen ceruzafogása. Vagy ki tudjon színezni egy színtelen elefántot. Ámbrás cetről nem is beszélve. Hogy összerendezze a mozgását valahogyan. Úgy fusson két kört, ahogy kell állítólag. Ezt a fejlesztés-dolgot nem igazán lehet kikerülni. Ahogy mondjuk az iskola-előkészítőt. Elvileg persze az is minek, készítsék elő az oviban, közben pedig majdnem mindenki hordja előkészítőre a gyerekét, sőt az iskolák egy része el is várja, hogy hordjuk.
Az egyszeri anya, ha csak nem egy extrán alkalmazkodó, nagyon könnyen kezelhető (és optimálisan esetben nem belülről szorongó, hanem szimplán ilyen könnyű természetű) gyereke van, nem tudja ma kihagyni a gyerekét a fejlesztésből. Igazán jó lenne Vekerdyt követni, csak éppen – nekem úgy tűnik – lehetetlen. Ebben az iskolai rendszerben sajnos szerintem nem élhetünk fejlesztés nélkül.
