Az utolsó pillanatban, amikor még dönthetett, mert a 22. hétben Missouri állam törvényei szerint már nem tehette volna meg, Robin Colleen amellett áll ki, hogy mindenhol dönthessen szabadon az anya az abortuszról, mert az ellenkezője még ennél is borzasztóbb helyzeteket eredményez.
Missourival szemben ma Magyarországon “a várandós nő életét veszélyeztető egészségügyi ok miatt, vagy ha a magzatnál az élettel összeegyeztethetetlen rendellenesség állna fent a terhesség bármikor megszakítható”,
ennek ellenére újra és újra felröppennek olyan ötletek, hogy ennek lehetőségét tiltsák be, illetve sok helyen komolyan elítélik azokat a nőket, akik – gyakran a környezet számára ismeretlen okból – megszakították a várandósságukat. Robin és családja története nemcsak az amerikai helyzetnek, hanem nekünk is szól.
Facebook-oldalán Colleen így ír az életük talán legmeghatározóbb eseményéről: “Grace, a kisbabánk, 21 hetes kontrollján tudtuk meg, hogy egy olyan betegsége van, amelyik 100 százalékban biztossá teszi, hogy holtan születik, vagy meghal a születése után rögtön. Három egymástól független orvos ugyanazt mondta a kérdéssel kapcsolatban. Még soha, egyetlen gyerek sem élte túl ezt a rendellenességet. Mindemellett a terhesség ilyenformán az én egészségemet is veszélyeztette, az én egészségügyi kockázatom is hétszeresére nőtt.
Iszonyúan akartuk Grace-t – 4 évig próbálkoztunk, 3 lombikprogramot végigcsináltunk, és többször ültettek be fagyasztott embriót is. Nagyon figyeltünk a terhesség alatt. Megnéztük az örökbefogadás lehetőségeit is. Szeretném, ha mindenki tudná, hogy az a döntésünk, hogy a terhességet megszakítsuk 21 hetesen és 5 naposan, kizárólag szeretetből született, és iszonyúan nehéz volt. Azt akartuk, hogy Grace-nek ne legyen fájdalma, ne szenvedjen, és ez volt a lehető legkevésbé fájdalmas opció.
A testi és lelki szenvedést magunkra vállaltuk helyette. Elvágták a köldökzsinórját az abortusz előtt, hogy biztosan ne verjen már a szíve, és olyan békésen történjen minden, amennyire lehetséges.
Viszont Missouriban könnyebb fegyverhez jutni, mint egy abortuszt elvégeztetni, és a törvényes eljárás ilyenkor a legsértőbb, legbántóbb folyamat, amit valaha át kellett élnem. Jimnek és nekem 72 órát kellett várnunk a beleegyezésre vonatkozó papírok aláírása után, hogy meggondolhassuk, amit csinálunk. Alá kellett írnom, hogy hallottam a babám szívverését (mintha az első pillanattól kezdve nem sírtam volna el magam, amikor meghallottam a szívverését), és láttam az ultrahangon (mintha nem mentem volna el a kötelezőnél is többre, hogy biztos legyen, hogy minden rendben van, hiszen volt vetélésem előtte). Kaptunk egy adag papírt, amelyben megmagyarázták, hogy lényegében meggyilkoljuk a gyerekünket. Nem kivételeztek azokkal, akik tényleg azért csinálták, mert a babájuk halálos beteg – nem mintha úgy gondolnám, hogy ezt a bánásmódot bárki is megérdemelné.
Ha két nappal később csináltatjuk meg, amikor Grace már 22 hetes, el kellett volna hagynunk az államot, hiszen törvény tiltotta volna.”
Posztjában Robin elmagyarázza, hogy mindezt azért írja le, hogy mindenki, aki ellenzi az abortusz lehetőségét, tudja, hogy kiket is érintene egy ilyen törvény.
“Ez nem egy olyan ügy, amit én szenvedélyesen támogatnék. Én vagyok az ügy. Jim az ügy. Nem hiszem el, hogy volna olyan ember, aki azért szakítaná meg a 22 hetes terhességét, mert az neki kényelmesebb.”
Mindezt olyanok számára kell elérhetővé tenni, akik akarták a gyereküket, de tudják, ha megszülnék, szörnyű szenvedések között halna meg.
“Ha azt hiszed, te sosem döntenél így, légy hálás, hogy valószínűleg sosem jártad a mi utunkat, és tudd, hogy én is sokszor megleptem magamat ezen az úton azzal kapcsolatban, hogy mit is tennék meg: olyanokat, amiket sohasem gondoltam volna, hogy megteszek. Ha te mégsem döntenél így, az a te dolgod, a párod dolga, az orvosodé és a nagyobb hatalmaké/Istené, ha hiszel benne. Nem hiszem, hogy a kormánynak (vagy más embereknek) beleszólása volna ebbe.”
Hozzáteszi még, hogy aki úgy gondolja, hogy egy anyát rá kell kényszeríteni arra, hogy kihordja a magzatát, az tudja, hogy “mi vagyunk az, akit bánt. Grace az a baba, akit bánt (…). Nem képzeletbeli emberek vagyunk, akik nem akarnak terhesek lenni, mert nincs kedvük hozzá. Azok vagyunk, akik keményebben küzdöttek az álmukért, mint bármiért az életben, és rettentő helyzetbe kerültek, és hál’ istennek dönthettek úgy, ahogy a legjobb volt a nagyon-nagyon szeretett kisbabájuknak.”
Grace bejegyzése talán nem csak azoknak szól, akik meg akarják szüntetni a Planned Parenthood egyesületet, hanem azoknak, akik ítélkeznek olyan nők döntései felett, akiket nem ismernek, akiknek nem tudják az életkörülményeit, a helyzetét, a döntéseik motivációját. Akik azt gondolják, hogy felülről jól meg lehet szabályozni mások életét lehetőleg ideologikus elvek alapján. Vagy akik azt gondolják, hogy “felebaráti szeretetből” egyből meg lehet ítélni és okolni, hogy ott, az a pár miért nem vállal gyereket. Vagy elég gyereket.
Megint kiderült, hogy nem így van.