Pedig például pont a gyurma egy rendkívül fontos gyereknevelési eszköz. Legalább fél óra nyugalmat jelenthet anyának, amit arra használ fel, amire csak akar, legyen az takarítás vagy céltalan interneten szörfölgetés. Nyilván a szörfölés mellett fogsz dönteni, és amíg a gyerekek dinólábnyomokat kreálnak gyurmából, addig te jól végigkukkolhatod az összes rég elfeledett ismerősödet a Facebookon.
A gyerekek közben boldogok, és káoszt csinálnak. Ez a kettő valahogy mindig együtt jár.
Ugyanez igaz a festésre is, ami egyértelműen azt jelenti, hogy nyakig festékesek lesznek, és legalább egyszer megpróbálnak a falra is festeni, de csak azért, mert megmondtad nekik, hogy nem szabad. A festék beragad a körmük alá és az ujjaik közé, leszalad a papírról, rá az asztalra, felkúszik a karjukon és befesti a ruhájukat is. Az anyukák ezt utálják, mert tudják, hogy utána bele kell erőltetniük a gyerekeket a kádba, közben könyörögni, hogy ne nyúljanak semmihez és lesuvickolni őket tetőtől talpig. Sikálhatják a csupa festékes kádat meg minden mást, amihez mégis hozzáért a gyerek festékes kézzel. Ezért tiltják az anyukák az otthon festést, teljesen érthető módon.
Pedig amellett, hogy így születik néhány művészi ajándék a nagyszülőknek a nagy felfordulásban, a gyerekek nagyon tudnak örülni, ha hagyjuk őket kibontakozni. Valamiért ez így van, mióta világ a világ, hogy a gyerekeknek jó érzés, ha káoszt generálnak maguk körül. Amúgy ezt már kutatók is igazolták, hogy a gyerekek fogékonyabbak az új ismeretekre is rendetlenségben. Az egyik tanulmányban a totyogók könnyebben tanultak meg teljesen értelmetlen szavakat, ha hagyták őket maszatot csinálni, mint tisztaságban. Belénk van drótozva a káosz, rendetlenség, maszatosság. Csak felnőve elfelejtettük, hogy a gyerekeknek szüksége van arra, hogy koszosak legyenek.
A gyerekek művészete nem valami steril, pinterest-szagú, jól behatárolt, letisztult DIY projekt, hanem szabadon garázdálkodás.
Adnunk kell a gyerekeinknek ragasztót és csillámport és papírt és valami ragadós nyalánkságot, aztán magukra kell hagyjuk őket egészen addig, amíg igényt nem formálnak az imádatunkra. Vagyis a kész alkotásaik imádatára. Egyenletesen be fogják teríteni az egész papírt ragasztóval, aztán beleszórják az összes csillámport, mert a csillám csillog, és ettől csodálatos, és csak reménykedni tudunk, hogy nem kóstolnak bele közben. Ezért talán jobb is, ha négyéves koruk előtt azért fél szemünket rajtuk tartjuk, csak hogy életben maradjanak a nagy művészkedés közben.
A végén átadnak majd sok festéktől elnehezült papírt, tele az ujjlenyomataikkal. Annyi lesz belőle, hogy leteríthetjük az alkotásokkal az egész házat, az ebédlőasztaltól kezdve a tévé előtti kis polcig, de jut belőle a dolgozószobában a székre és a kutyaház tetejére is. Pár napig mást sem csinálunk majd, mint egyik helyről a másikra pakolásszuk a képeiket, attól függően, hogy mihez szeretnénk hozzáférni. És ez teljesen rendben van. A gyerekeink csinálták mindet, imádják minden ecsetvonását, mi pedig büszkék vagyunk rájuk.
Nem könnyű. Nincs túl sok időd egy nap, abból a kevésből is már rengeteg elmegy arra, hogy hétszer fel kell olvasnod az esti mesét, és akkor még ott van a mosás, a mosás, és még egy kis mosás. Pont az hiányzik még a napodból, hogy összefessenek és gyurmázzanak mindent az egész házban. Csakhogy a gyerekeknek szükségük van erre. Úgyhogy kénytelenek leszünk szülőként egy kicsit kibékülni a káosszal és felfordulással. Ki kell békülnünk a csillámos tornádókkal és random festékes tenyérlenyomatokkal a fehér – egykor fehér – falon. A gyerekeknek kell, hogy így fejlesszék a művészi énjüket. Kell az idegrendszerüknek, hogy káoszt csináljanak maguk körül.
Nemcsak a művészi koszra van szükségük, hanem arra is, amikor kimennek túrni a földet, hogy kiássanak pár gilisztát.
Ez azt jelenti, hogy egyrészt tönkreteszik a füvet, másrészt elárasztják vízzel a kertet, mert fel kell lazítani ásáshoz a földet. Közben pedig nyakig sarasak lesznek, amit nyilván be is visznek a házba.
A legjobb az egészben, hogy a gyerekek moshatóak. Koszolnak és koszosak lesznek, aztán berakod őket a kádba és kiáztatod a hajukból a sarat és a csillámot, aztán levakarod a ragasztót az asztalról, és ha szerencséd van, a begyűjtött giliszták is mind visszamennek oda, ahova valók. A gyerekek emlékei viszont pótolhatatlanok, jóval azután is megmaradnak nekik, miután már kirepülnek.
Ezért kell őket hagyni szabadon játszani és káoszt csinálni. Hadd koszolódjanak össze minél többször. Aztán mosd le őket és minél hamarabb tanítsd meg mindet, hogyan kell önállóan fürödni, legyen közös program a felfordulás eltakarítása, tegyék helyükre az eszközöket, amiket használtak, sőt még le is törölhetik maguk után az asztalt. Vagy csak adj nekik pár doboz gyurmát és takarítsd fel a romokat egyedül, büszkén, hogy ma is tele élménnyel mennek aludni a gyerekeid.