Tekintsünk el most az olyan ordítóan szörnyű reakcióktól, mint amit a minap a buszmegállóban láttam, hogy a négyéves gyerek hisztijére anya úgy reagált, hogy jól nyakon vágta. Nyilván erről mindenki tudja, hogy rossz, és nem veréssel kell nevelni a gyereket. Vannak azonban kevésbé egyértelmű fegyelmezési hibák, amiket talán észre sem veszünk a saját gyerekeink nevelése közben.
Michele Borba, a The Big Book of Parenting Solutions könyv írója szerint a gyerekek viselkedésében megfigyelhetők sémák: ugyanúgy viselkednek, ha éhesek, fáradtak vagy túl sok inger éri őket, és a szülőn múlik, hogy képes-e megfejteni a helytelen viselkedés mögött rejlő üzenetet. Ha nem vesszük észre, miért viselkedik úgy, ahogy, akkor követhetjük a következő öt fegyelmezési hibát.
Túl negatívak vagyunk
“Ne üsd meg a testvéredet!” “Ne húzd a macska farkát!” Végeláthatatlanul soroljuk a kis totyogónak vagy ovisnak, hogy mit nem szabad csinálnia. Ahhoz, hogy ezt elkerüljük, a sok “ne” helyett mondjuk el neki, hogy milyen viselkedést szeretnénk tőle látni. Kellenek a gyereknek a határok, de ha túl sokat ismételgetjük, hogy “nem szabad”, akkor végül süketté válik rá, és a “nem” szó elveszti az erejét.
Ráadásul sok esetben úgy szólunk rá a gyerekre, hogy mit nem szabad, hogy nem mondjuk el, mit kellene helyette csinálnia. Érdemes megtartani a “nem” szó erőteljes hatását a valódi veszélyes helyzetekre és a hétköznapi apróságokat átfogalmazni magunkban. Például ahelyett, hogy “Ne állj fel a kádban!”, mondhatjuk azt, hogy “A kádban csak ülni szabad, mert csúszós”. És persze ne felejtsük el megdicsérni, ha ülve marad, hogy megerősítsük a helyes viselkedést.
Túl sokat várunk el a gyerekeinktől
Ülsz a templomban – vagy bárhol, ahol csendben kell lenni –, amikor a kétévesed hangosan elkezd csacsogni. Próbálod csendre inteni, de nem hallgat rád. Borzalom! Milyen neveletlen kölök! A nyilvános helyen elkövetett rendetlenkedések nagy része igazából nem rendetlenség vagy rosszalkodás, hanem életkori sajátosság.
Például kétéves korban még nincs a gyermek olyan fejlettségi szinten, hogy az indulatait kezelni tudja, úgyhogy ha idegösszeomlást produkál az étteremben, akkor az nem azért van, hogy szénné égesse a szüleit, hanem azért, mert nem képes még máshogy kifejezésre juttatni a frusztrációját. Ilyenkor annyit tehetünk, hogy elmagyarázzuk, hogy hogyan szokás viselkedni az adott helyen és megkérjük, hogy inkább suttogjon a templomban, ha mondanivalója van. Az is használ, ha rámutatunk egy másik gyerekre, aki helyesen viselkedik, hogy lám, ő rajzolgat az ordítozás helyett. Időbe és sok ismétlésbe telik, de előbb-utóbb megtanulja, mit szeretnénk tőle látni.
Olyan példát mutatunk, amit nem szeretnénk viszontlátni
Ha leejtünk valamit, káromkodunk egy zaftosat, ha felidegesítettek a munkahelyen, otthon vagyunk undokok mindenkivel, ha nem hozza fel a postás a csomagot, kiabálunk. De ha ugyanezeket a reakciókat mutatja a gyerek, akkor mérgesek leszünk rá, mert ilyet nem szabad csinálni.
A gyerekek mindent leutánoznak, úgyhogy hajtogathatjuk napestig, mit nem szabad, ha mi nem csináljuk úgy, ahogy elvárnánk tőlük. Persze van, hogy kicsúszik a káromkodás és undoknak is kell lenni néha, meg olykor kiabálunk is, ilyenkor érdemes elnézést kérni, miután lehiggadtunk, és elmagyarázni a gyereknek, hogy csak az idegesség vezetett erre, de amúgy ez nem szép viselkedés.
Fenyegetőzünk következmények nélkül
Aranyigazság, hogy csak olyan büntetéssel fenyegetőzz, amit aztán be is tudsz tartani. Ha nincs a helytelen viselkedésnek következménye, akkor nem is hagyja abba a gyerek. Amikor kilátásba helyezel valamilyen következményt, akkor nincs alkudozás, második esély, mégis és mégsem, hanem akkor az van, amit mondtál.
Ahhoz, hogy megtanulja a gyerek követni a szabályokat, tisztán le kell fektetni az elvárásokat, és hogy mi lesz, ha nem teszi azt, amit mondunk. Ha azt szeretnénk, hogy a gyerek álljon fel a kanapéról és csinálja meg a háziját, de nem hallgat a szép szóra, akkor kikapcsoljuk a tévét, és megmondjuk, hogy felfüggesztettük a tévénézési jogokat a házban egészen addig, amíg kész nem lesz a házi feladat. Innentől kezdve nincs “Anyaaa, csak egy kicsit, csak öt percet, csak még ezt a műsort…”
Feltételezzük, hogy ami az egyik gyereknél működött, a másiknál is működni fog
Az első gyereknél az volt a legjobb gyógymód a nyafogásra, ha leguggoltál hozzá és elmagyaráztad neki, hogy miért nem jó, amit csinál. A másik gyerekhez viszont hiába guggolsz le, maximum bokán rúg és elszalad ahelyett, hogy meghallgatná az észérveidet. Könnyű a gyereket hibáztatni, amikor valamelyik fegyelmezési technika nem válik be, pedig igazából csak arról van szó, hogy minden gyerek más, mindegyiknél más módszer működik. Az egyiknél hatásos, ha csak rászólsz, a másiknál pedig szükség van kézzel fogható következményre – mint a tévé kikapcsolása – ahhoz, hogy ráébredjen, hogyan kellene viselkednie. Ehhez muszáj jobban megismerni a gyerekeinket, és addig próbálkozni, míg sikerül megtalálni a kulcsot hozzájuk.
