Ha a nőknek elengedhetetlen a szépséghez az alvás, akkor az anyukák alaposan rápacsáltak. Én legalábbis azon a ponton vagyok, hogy vészesen szükségem lenne egy kiadós alvásra nem a szépségem, hanem a józan eszem megőrzése érdekében, hogy legközelebb ne fordítva vegyem fel a pólómat, mielőtt kimegyek az utcára.
Minek sürgetjük annyira a gyerekeinket, hogy aludják át az éjszakát?
Utálom lerombolni mások rózsaszín álmait, főleg ha azok a mások friss anyukák, újszülöttel, akik majd meghalnak egyetlen átalvott éjszakáért, de az a helyzet, hogy az alvást a gyerekek végleg lerombolják.
A gyerekeim már akkorák, hogy elvileg mindegyiknek zavartalanul aludnia kellene éjszaka, de még most is a meglepetés erejével bír, ha van egy olyan éjjel, amikor nem ébreszt fel valamelyikük. Amikor szülővé válsz, az éjszakai alvás olyan ritka lesz, mint az, hogy pont a te gyereked nem kapja el a hányós vírust az egész oviban.
De azt hiszem, én rontottam el, tettem tönkre az életemet azzal, hogy megtanítottam a gyerekeimnek, hogy szóljanak, ha valamire szükségük van, és ne rohangáljanak ki a szobájukból. Így teremtettem pici, ugráltatós szörnyecskéket a végén. Azért tettem ez, mert azt hittem, így elkerülöm az olyan helyzeteket, mint amikor megáll a gyerek az ágyadnál, bejelenti, hogy fáj a hasa, rosszul van, és azzal a lendülettel már bele is hányt az arcodba. Gondoltam, majd ezzel megőrzöm a hálószobám szentségét, nem lesznek az ágyon ugráló gyerekek, akik az éjszaka közepén nyomják bele a könyöküket az oldalamba, hogy ébredjek már fel. Nem így történt. Egyrészt átjönnek ígyis-úgyis, másrészt még kiabálnak is, ha kell valami, de nincs kedvük kiszállni az ágyból, hogy vigyem oda nekik.
Nevezzetek nyugodtan vesztesnek.
Azért persze az anyák sosem adják fel a reményt, hogy valahogy aludni fognak. Veszünk levendulás párnát, fehérzajt játszunk le a gyerekeknek, párásítunk, és azt hisszük, hogy ha elég sokáig fürdetjük őket és mesélünk nekik még három mesét lefekvés előtt, akkor nyert ügyünk van. Rengeteg reményünk foszlik szerteszét majdnem minden éjszaka.
A legtöbb éjjel úgy érzem, épp csak percekre aludtam el. Már eléggé tele van a hócipőm, mert őszintén azt gondoltam, hogy az anyaságom tizenkettedik évére már azért előrébb tartunk majd az alvásban. De helyette olyan érzés, mintha a saját, személyes valóságshow-mban kínoznának a szerkesztők alvásmegvonással, és én lennék benne az a másnaposnak tűnő szereplő, aki nem bír fennmaradni este nyolcig.
A mi családunkban úgy néz ki az alvás, hogy valamelyik – mindegy, melyik – gyerek háromóránként felvisít olyan hangosan, hogy nem tudod nem meghallani, hogy aztán odarohanj, mert biztos valami szörnyűség történt, de kiderül, hogy csak folyik az orra. Az éjjeleink tele vannak mindenféle testi történéssel, legyen az vérző orr, régebben pisilés, és persze azt minden szülő tudja, hogy a hasmenéses vírus soha nem napközben kezdődik. De tényleg, soha.
Az éjszaka azt jelenti, hogy fel kell kelni, mert a legkisebb úgy érzi, hogy nem élet az élet anélkül, hogy ne fogná a hüvelykujjamat.
Vagy kidobta a kiságyból a takaróját – amit nem is használ, mert hálózsákban alszik –, és most_azonnal_rögtön, hajnali kettőkor adjam neki vissza. De ha már ott vagyok, akkor persze nehogy otthagyjam, vigyem át magamhoz, hogy visszaugorhasson a hüvelykujjproblémához.
Az éjszakai órák arról szólnak, hogy olyan hangosan kezdenek beszélgetni a nagyok, hogy azt még a nagyi vidéken is valószínűleg hallja, és arról is, hogy plüss-vészhelyzeteket kell elhárítani, amikor az ezernyi plüss között nem találja az egyik pont azt a tenyérnyi babát, ami nélkül nem jön álom a szemére soha többé. Pedig tényleg annyi a plüss az ágyában, hogy nem látod a gyereket köztük, de neki csak és kizárólag az az egy miniatűr baba kell, mert azt olyan jó szorongatni. És az már csak természetes, hogy a rossz álmokat is ki kell űzni a fejükből, már meg sem rezzenek, ha valamelyikük ezért ébreszt fel.
Reggel aztán pontban húsz perccel azelőtt, hogy megszólalna az ébresztőm, valamelyik kiugraszt az ágyból, mert különben éhen és szomjan hal, ha nem adok neki reggelit.
Jó, ne legyek igazságtalan, mostanában ez már csak a legkisebbre igaz, de akkor is. A nagyok ugyan már felkelnek nélkülem, de nekik meg olyan hangosra van állítva az ébresztőórájuk, hogy amikor megszólal – korábban, mint az enyém –, az olyan, mintha egy nukleáris bombát robbantatnának közvetlenül az agyamban. Drága gyermekeim, értem én, hogy hiányzom és szükségetek van rám, de nem lehetne, hogy este 8 és reggel 7 óra között elfelejtsük kicsit, hogy a világon vagyok?
Úgyhogy anyukák, ne vágyakozzatok olyasmi után, ami nem létezik. Igen, azok a cuki babák egyszer át fogják aludni az éjszakát, de csak azért, hogy utána négy fogat növesszenek egyszerre, random időpontokban felverjenek miatta, és hogy kiszámíthatatlanná váljon, hogy mikor kérnek enni. Egy ponton biztos, hogy könnyebb lesz. Legalábbis ezt mondogatom magamnak. De mindegy, ha nem alszom még pár évig, az is rendben van. Az alvás a gyengéknek való, igaz? Ha ez így van, akkor én vagyok a világ legerősebb nője.
