A legtöbben az első három hónapban titkolják is a várandósságukat, hogy ha mégsem alakul minden jól, mégis vetélés lenne belőle, ne kelljen magyarázkodni, ami egyszerre érthető, hiszen egy belső, személyes történésről van szó, amit mindenki akkor közöl, amikor csak akar, vagy amikor már letagadni sem tud, másrészt viszont így történhet meg az, hogy egyes babáknál végül az az érzésünk támad, hogy úgy teszünk, mintha nem is léteztek volna.
Mintha nem éltek volna egy-két-három hónapot, hiszen szinte senki sem tud róluk, és az elvesztésük és meggyászolásuk is teljes titokban történt.
Nem mintha a gyász feltétlen közügy volna, csak a beszéd annyiban is jót tehet, hogy a magunk számára is elismerjük, a kicsi létezett, és ez azt a fura érzést keltheti bennünk, hogy neki is jó, hogy nem akarjuk meg nem történtté tenni az ő igencsak rövid, de fontos életét.
Kár, hogy a mi kultúránkban nincs szertartás, ami – bár szabadon választhatóan, de kötötten és magától értetődően – helyet adna ennek a vetélés utáni veszteségnek.
“Egyszerűen nem tudtam túltenni magam azon, hogy az első babám nem született meg. Pedig a második hónapban ment el, szóval tényleg az elején, és nem sokkal utána megint teherbe estem, és megszületett a kislányom. Mégis, néha úgy érzem, nem gyógyultak be az akkori sebek” – meséli Mara, és még most, öt év múltán is elérzékenyül, ha erről beszél. Évinek az segített, hogy a férje mindenben mellette állt, és végül elment egy paphoz, aki ugyan megvigasztalni nem tudta, de néhány mondata úgy megmaradt a fejében, hogy sokszor segítségül tudta hívni, míg végül enyhült a fájdalma. Letti jógázott. Jógázott, jógázott és jógázott. Aztán már beszélni is tudott róla, amikor muszáj volt, vagy csak a legkedvesebb barátai kérdezték.
Képünk illusztráció
Úgy tűnik, hogy míg más érzelmi változásokról, váltásokról meg szoktunk emlékezni, így a házasságkötésről, szülésről, születésről és halálról is, nem tesszük meg ezt egy magzat elvesztése esetén is, holott valószínűleg szükségünk lenne rá.
Nincs erre bevett formulánk, rituálénk, és csak ha valaki megtalálja a saját útját, saját rituáléját, akkor tudja feldolgozni ezt a nyilvánosan alig emlegetett, az anyákban gyakran élethosszig megmaradó veszteségélményt.
Japánban ezzel szemben van erre bevett módszer: a vetélés után mizuko kuyót tartanak, amelynek szó szerinti jelentése: megemlékezés a víz gyermekéről. Általában egy buddhista szerzetes vezeti, és Dzsizónak mutatnak be felajánlást, akinek az a feladata, hogy megvédje az embereket a veszélytől és a szörnyűségektől. Az elvetélt, holtan született, elvetett és meg nem született babák védőjének számít, aki megmenti őket attól, hogy a Szanzu folyón – amelyik a túlvilágra vezet – ne tudjanak átkelni. Ilyenkor általában egy piros előkét vagy sapkát tesznek Dzsizó szobrára, aki maga is gyakran gyermeknek néz ki az ábrázolásokon.
Ha mi nem is ismerjük Dzsizót, nem áll rendelkezésünkre egy buddhista pap, és egyáltalán nem is akarunk egy más kultúra rituáléjában részt venni, legalább elgondolkozhatunk azon, hogy a magunk módján elbúcsúzzunk attól a kis lénytől, aki végül mégsem tudott megszületni.
Ezért mondunk néhány ötletet, ami segíthet, ha nincs kapaszkodó:
1. Tervezz saját szertartást!
Úgy, ahogy te gondolod. Lehet egyedül vagy a pároddal, lehet a családdal és azon a helyen, ahol éppen szeretnétek. Egy emlékezetes helyszínen, a természetben, otthon vagy egy szent helyen. Lehet beszélni, beszédet mondani, énekelni gyertyát gyújtani.
2. Rajzolj!
A rajzolás nagyon hasznos érzelmileg túltelített, fájdalmas időszakokban. Egyáltalán nem kell hozzá rajztudás és nem kell tudni előre azt sem feltétlenül, mit fog a kép ábrázolni. Elég hozzá egy üres papír és sok színes ceruza, zsírkréta, utána pedig jöhet az, ahova visz a kezed. És ezt bármikor, bárhányszor, nyugodtan minden komoly művészi cél nélkül megteheted, de persze ha valaki éppen ebben a legtehetségesebb, belealkothatja a fájdalmát egy képbe. Csak nem kötelező az esztétikai magasság.
3. Írni, írni, írni
Állítólag kézzel sokkal hasznosabb, mint gépbe, segíti letisztázni a gondolatokat, érzéseket, és jobban átengedhetővé teszi a fájdalmat. Írj naplót rendszeresen, papírra, vagy ha nem jön, levelet a meg nem született gyereknek, verset, de ha mégsem szeretnéd kézzel, még blogot is kezdhetsz.
4. Énekelj, zenélj, hallgass zenét!
Énekeld a dalt, ami rá emlékeztet, ami eszedbe jut akkor is, ha nincs szép hangod. Keresd meg a zenét, ami megnyugtat, ami segít kioldani a fájdalmat. A zene gyógyító ereje a rajzoláshoz mérhető. Hallgasd bármeddig, bármennyit.
5. Ültess növényt!
Fát, bokrot, virágot. Öntözgesd, vigyázz rá, nézegesd. Jól válaszd ki a helyét, akár az erdőben, akár a ház mellett, patakparton vagy bárhol, ahol jónak látod.
Mindenek előtt pedig sírj bátran. Otthon, de akár az utcán is. Boltban, vécében, plázában, mindegy. Ilyenkor teljes mértékben ér, hogy fájjon.
