Baba

Anyaként számomra csupán illúzió a munka–magánélet egyensúly

Ó, az a bizonyos munka–magánélet egyensúly. Tulajdonképpen mi a túró az? Mindegy, hogy otthonról dolgozol, bejársz egy irodába, esetleg otthon vagy a gyerekekkel: minden, amit el kell végezned, az munka. Méghozzá kemény munka.

Úgyhogy végül is hogyan kellene értelmeznünk anyaként ezt a láthatatlan egyensúlyt a munka és a magánélet között? Ezt az egészet valószínűleg csak a menedzserek találták ki, hogy jobban érezzék magukat tőle (kikereshetném a Google-ban, hogy honnan ered, de hát kinek van erre ideje, mikor épp munka van).

Számomra teljes mértékben értelmezhetetlen a munka–magánélet egyensúly. Ezért amikor ebben a témában okos tippeket olvasok, amiket rászórnak az anyukákra, csak gúnyos mosolyra húzódik a szám.

Mert amikor már épp azt érzed, hogy most sikerült, ez az, fantasztikusan egyensúlyozol, olyan vagy, mint egy kötéltáncos, aki a munka és magánélet két felhőkarcolója között kecsesen és szálegyenesen képes közlekedni, na, pont akkor robban az arcodba az egész, mert a négyéves gyereked anyák napján olyan rajzot tol eléd, amin az anyja a számítógépe előtt görnyed, és dolgozik. A legszívesebben ilyenkor eljátszanád a mérges panda szerepét, aki felrúg mindent maga körül, szétdobálja a papírokat, és egy elegáns mozdulattal lesöpri az íróasztalról a számítógépet monitorostul, mindenestül. Ha megfeszülsz, sem bírsz egyensúlyban lenni dolgozó nőként és anyaként, ez van, ezt kell szeretni, ezzel kell kezdeni valamit. Ahogy apám mondaná: innen szép a győzelem.

A munka-magánélet egyensúly egy anyának csupán illúzió

Nincs olyan ember ezen a sárgolyón, aki meg tudná valósítani, hogy ugyanannyit foglalkozzon a munkájával és a családjával, gyerekeivel. És még arra is jusson elég ideje, hogy boldog párkapcsolatban lubickoljon, mellette pedig szakítson időt a barátaira is, mert azt mind tudjuk, hogy akinek nincs ideje a szociális kapcsolataira, az nem is él, csak vegetál.

A munka–magánélet egyensúly hangoztatása csak azt eredményezi, hogy anyaként folyamatosan lelkiismeret-furdalásunk van.

Felébred tőle bennünk a bűntudat, hogy natessék, megint egy terület, amiben nem sikerül jól teljesítenünk. Olvassuk a tippeket, és azt érezzük, hogy ehhez kevesek vagyunk, mert nem áll a napunk 68 órából, hogy minden beleférjen, és semmi, senki se sérüljön.

Egyáltalán, már azt sem tudom megfogni, hogy hol a határ a munka és magánélet között. Ez nem egy egyértelmű, éles vonal egy anya számára, hogy amikor eljövünk a munkahelyünkről, akkor kész, letettük a munkát, és éljen az énidő, gyerekidő, férjidő, barátidő. Az talán nem munka, hogy hazaérve mosni kell, mosogatni kell, gyereket etetni kell? Nem olyan munka, amiért fizetnek, de attól még nem esik épp a szórakozás kategóriába. A házimunkák és gyerekek körüli teendők között tehát továbbra is munkával foglalkozunk, csak ezekért a munkákért nem jár órabér, de magánéletről még ekkor szó sincs. Az akkor jön el, amikor valamit már nem kötelességből kell megcsinálnunk, hanem azért, mert kedvünk van hozzá. Tedd a szívedre a kezed: jut ilyen tevékenységekre 8 órád egy nap? Kötve hiszem. Olyan ez, mintha a mérleg egyik felére dobnánk egy Titanic méretű hajót az összes utassal együtt, a másik felére pedig egy szál árva madártollat és várnánk, hogy kiegyensúlyozódjon a kettő. Megsúgom: nem fog.

Ez nem azt jelenti, hogy elhanyagolnánk a magánéletünket, hanem azt, hogy ebbe a bizonyos magánéletbe jó sok munkát is bele kell még zsúfolnunk.

Nem hagyjuk figyelmen kívül a gyerekeinket, hanem mellettük, velük együtt kénytelenek vagyunk dolgozni is. Aztán amikor velük vagyunk, lelkifurdalunk, hogy milyen sok feladatot nem végeztünk még el, amikor pedig végezzük a kötelességeinket, akkor bűntudatunk van, amiért nem velük foglalkozunk. Úgy tűnik, hogy semmi sem állandó ebben az életben, kivéve az anyai lelkifurdalást.

A munka–magánélet egyensúlyt abban a formában lehetetlen megtalálni, ahogy az okos cikkek javasolják. Csak arra jó, hogy folyamatosan nyomás alatt tartsuk magunkat anyaként. Helyette inkább arra kellene koncentrálnunk, hogy felállítsuk magunkban a helyes fontossági sorrendet, azzal többet érnénk, mint egy nem létező egyensúly kergetésével. Az, hogy mi a helyes fontossági sorrend, nem is olyan egyszerű kérdés, ha leásunk a legmélyére. 

Első és legfontosabb: a gyerek. Egyértelműnek tűnik, hogy ez a jó válasz, de csak nagy felületesen nézve az.

Mert a gyerekeknek enni kell, ruházkodni kell, tető kell a fejük fölé, azaz ki kell elégítenünk az alapvető szükségleteiket, amikkel életben tartjuk őket. Mindehhez pénz kell, a pénzhez meg dolgozni kell. Így máris megelőzte a gyerekeket a munka a sorrendben, mert ha nem keresünk pénzt, nem marad életben a gyerek. Ha viszont a munka van az első helyen, sérülhet a gyermek második legnagyobb szükséglete, hogy szeretet kapjon a szüleitől. Ha túl sok idő megy el munkával, nem marad elég az ölelgetésre és együtt játszásra. Akkor mégis a gyerek áll az első helyen. De akkor visszaugorhatunk az első pontra: miből lesz étel az asztalon?

Ezt a végtelenségig fokozhatjuk, a lényeg az, hogy ebben a kérdésben kell megtalálnunk az egészséges egyensúlyt, nem a munka és a magánélet között. Nem az a kérdés, hogy leteszed-e a munkát, amikor kilépsz az iroda ajtaján, hanem az, hogy tudod-e, hol a határ, amikor még a gyerekeidért dolgozol munkaidőn túl is, mert ők a legfontosabbak neked vagy pedig átestél a pénzhajhászás és munkamánia oldalára. Ez pedig jóval bonyolultabb kérdés, nem lehet elintézni 10 tippel, főleg azért nem, mert nincs rá általános recept. A te értékrended, a te életed, a te gyerekeid, akiket te ismersz a legjobban. Ezert csak te találhatod meg a saját egyensúlyodat a munkád és a magánéleted között.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top