Kay Kuzma Az első 7 év című könyvén egy emberként hördült fel a net népe a héten, de ha valaki esetleg nem értesült volna róla, dióhéjban annyi: azért felháborító a könyv, mert egy egész fejezetet szentel a gyerekverésnek. A vallásos nevelés egyik lényeges eleme a könyv szerint, hogy olykor ütlegeljük csemetéinket, ehhez ad pontos útmutatót a szülőknek. A felhördülés oka pedig nyilvánvaló: egyetlen épeszű szülő sem gondolhatja komolyan, hogy az a gyerek javára fog válni, ha előre tervezetten, szisztematikusan bántalmazzák.
Akinek van gyereke, az pontosan tudja, hogy milyen idegesítő tud lenni. Csak a saját kölkünk tudja annyira felhúzni az agyunkat, hogy elönt a vörös köd, és legszívesebben felképelnénk. Minél nagyobbak, annál inkább megvan bennük a képesség, hogy kiszimatolják, hol van a szülők gyenge pontja, amit elég csak egy pici megpöccinteni, hogy az ősök a plafonon legyenek. De azért kicsinek sem kell félteni őket, egy kétéves dackorszakos hisztije is kivált a szülőkből olyan indulatokat, hogy ökölbe szorul a kezük. Csakhogy itt meg is állnak. Ökölbe szorított kézzel, tenyerükbe vájt körmökkel, de visszafogják magukat, mert pontosan tudják, hogy nem kiegyenlítettek az erőviszonyok.
Hogy érthetőbb legyek: az ott egy gyerek, mi pedig felnőttek vagyunk.
Jól ismerem a helyzetet, nem egyszer éreztem azt, hogy elpattan a fejemben hamarosan egy ér, ha tovább folytatja a gyerekem az aktuális idegtépést. Már egészen pici korában is – amikor még elvileg nagyon cukik a gyerekek – volt olyan jelenet, hogy legszívesebben ráhúztam volna a pelenkás fenekére egyet, mert tudtam, hogy direkt rúgott mellbe, csak mert nem akart öltözködni. Később, amikor az oviban megtanult a gyerek csúnyán beszélni és itthon szajkózta ugrálva az ágyon, hogy “pinafaszhugyosszar”, mert az annyira jópofa volt szerinte, hogy a középsős Bandika is ezt kiabálta az ovi udvarán, akkor éreztem, hogy szájon kellene tenyerelni ezt a kölköt, mielőtt teljesen elzüllik. Majd amikor hisztériás rohamot kapott, mert neki azonnal kellett az, amit nem lehet, akkor is rángatózni kezdett a szemem, és szívesen bevágtam volna a sarokba egy pörgő-forgó csáknorisz-rúgással.
De nem tettem. Nem terveztem meg szépen, előre, hogy majd elmondom neki, hogy “csak háromszor váglak szájba, fiam”, és után tartom magam az ígéretemhez. Nem ölelgettem meg rögtön a verés után, tudatosan, hogy érezze azért, hogy bár idáig ütlegeltem, de szeretem. Nem magyaráztam el, hogy csak azért csinálom, hogy neki jó legyen, a bántalmazást nem csomagoltam be egy szép színekben játszó ideológiába. Mert ha azért meg lehetne verni, hogy neki jó legyen, akkor igaz lenne az is, hogy “apa azért iszik, mert te sírsz”.
Ugye érzi mindenki, hogy mennyire fájdalmasan ostoba dolog azt hinni, hogy a gyerek érdeke, hogy jól megtervezetten elverjék?
Van persze olyan, hogy az indulat nem áll meg az ökölbe szorított kéznél. Néha megtörténik, hogy a gyerek fenekére csapunk, mert úgy jön ki a lépés, hogy nem látunk más megoldást. Az is előfordul, hogy olyan szemtelen, hogy kap egy pofont, amikor már nagy lakli kamasz, és teljesen tehetetlennek érezzük magunkat vele szemben. Félévente egyszer lehet annyira rossz napunk, hogy azt morogjuk neki, hogy vagy eltűnik a szemünk elől, vagy kap egy tockost.
Nem gondolom, hogy mi mind bántalmazó szülők lennénk ettől. Az viszont konkrét és tudatos bántalmazás, amiről ez a könyv írt. A megtervezett kegyetlenség, az önmaguk előtt mentegetőzés és a felelősség elhárítása, egyik sem túl keresztényi viselkedés, és nyomokban sem tartalmazza a szülői szeretet. Csak az, aminek látszik: gyerekbántalmazás.
